Amíg a Marvel a nagyvásznon maga mögé utasítja újból és újból a DC versenylovait, a kisképernyőn még mindig a denevéres márka viszi a prímet. A Tini Titánokat hadrendbe állító Titans ismét bizonyította az istálló erejét, és az egyik legerősebb szuperhősös sorozatot hozta el nekünk.
A Tini Titánok elődje, a Robint, Kölyök Flasht és Aqaladot felvonultató, A bátor és vakmerő 54. számában, 1964 júliusában megjelent első, csak a szárnysegédeket megmozdító kaland olyan jól sikerült, hogy a Bob Haney és Bruno Premiani által megalkotott csapat – kiegészülve Csodalánnyal – 1966-tól saját sorozatot kapott. A bandát a nyolcvanas években Új Tini Titánok néven Marv Wolfman és George Pérez alkotta újjá, ekkor már feltűnt a színen Raven, Csillagfény, Gézengúz és Kiborg is.
A szuperhősök második generációját adó, az Igazság Ligája tini megfelelőjének számító szerveződés a kétezres években az animációs adaptációknak köszönhetően megint divatos lett,
csak idő kérdése volt, mikor jön az élőszereplős verzió. Ahogy azt már a pilotot taglaló cikkemben leírtam, Akiva Goldsman, Geoff Johns és Greg Berlanti új verziója igen messze áll a sok-sok humorral operáló animációs feldolgozásoktól: ez bizony egy komoly széria, komoly fenyegetettséggel, horrorelemekkel és felnőtt problematikával. Bár kezdeteben a Tini Titánok a kamaszokat célozták, az Új Tini Titánok már a tinédzserkorból kinövő fiatal felnőttekhez szóltak – csakúgy ahogy az ő kalandjaikat képernyőre vivő sorozat is.
A tizenegy részes első évad nehezen kezelhető lezárt egységként – sokkal inkább egy hosszú felvezetésként a közelgő nagy csata előtt. Az első néhány részben még csak verbuválódik a csapat, Dick Grayson (Az emlékek őrében anno főszerepet alakító Brenton Thwaites) és a Detroitban rendőrként dolgozó, kiugrott Robin egy furcsa gyilkossági eset kapcsán találkozik Ravennel (Teagen Croft). Próbálják felgöngyölíteni, ki akarhatja a különleges képességekkel bíró lány halálát. Hamarosan hozzájuk csapódik a semmire sem emlékező Koriand’r (Anna Diop), akiről hamarosan kiderül, hogy egy távoli bolygó szülötte. A csapat negyedik tagja Gézengúz (Ryan Potter), a saját DNS-ét manipulálni képes kamaszfiú. Négyük találkozása véletlennek indul, az események előrehaladtával azonban sorszerűvé alakul; az első évad utolsó része szerencsére nem egy összecsapott finálé, hanem csak egy újabb kitáruló kapu, mely mögött a Titánok egyik legnagyobb ellensége, Trigon (Seamus Dever) áll.
Az alkotók lassan építkeznek, ami mindenképpen a széria előnyére vált. Van időnk megismerni a játékosokat, bejárhatjuk lelkük titkos termeit, így mindannyian közeli ismerőseinkké válnak. Hiába ellentmondásos a személyiségük, szeretjük őket, és izgulunk, hogyan másznak ki a valóban súlyosnak látszó csávából.
Itt van tétje a történéseknek:
nem papírmasé figurákkal, kétdimenziós képregénygonoszokkal, hanem az univerzum és hőseink sorsát valóban felülíró kihívásokkal állunk szemben, ami nagyon is örvendetes a komolyan vehetetlen antagonistáktól hemzsegő terepen. Az egész világot érintő egzisztenciális kérdések mellett megvannak az egyes hősök saját drámái is: Grayson épp feladni készül Robin karakterét (a képregényekből tudjuk ugye, hogy belőle lesz Éjszárny), Kori az amnéziájával küzd, a két kamasz pedig a család és a hovatartozás kérdéseit boncolgatja. A gyermeklét és a felnőttlét határán egyensúlyoznak valamennyien – a sorozat borús tónusa dönti a mérleg nyelvét az utóbbi felé.
Persze nem hibátlan a széria, elsősorban a tévés műfaj költségvetésének határai szabják meg kereteit. Sajnos minden részre jut pár buta CGI-megoldás, ezt azonban a jó öreg ökölharc és a jól koreografált akciók – és a már említett szuper karakterek képesek feledtetni velünk. Ez utóbbiak a Titans legnagyobb erősségei: a remek színészek pedig nem is herdálják el a rájuk bízott kincseket. Nem csoda, hogy jön a folytatás is – de amíg a második évadra várunk, már úton van a széria spin-offja, a közvetlenül a Titans első évadának eseményei után játszódó Doom Patrol, mely az azonos nevű, a DC társadalomból kirekesztett szuperhőseiből álló csapatának történetét meséli majd el.
