Sorozat

Fényes rothadó almák – Apples Never Fall

apples never fall_Conor Merrigan Turner_Essie Randles_Jake Lacy_Alison Brie_Sam Neill_Annette Bening

A Peacock streamingszolgáltatóra készült Apples Never Fall rendezői, Chris Sweeney és Dawn Shadforth a Hatalmas kis hazugságok írójaként ismert Liane Moriarty azonos című regényét adaptálták hét részes minisorozatként.

A Delaney-ház ajtaján egy este ismeretlen nő (Georgia Flood) kopogtat; bántalmazó férjétől menekül és segítséget kér. A Delaney házaspár, Joy (Annette Bening) és Stan (Sam Neill) önzetlenül befogadják egy időre. Néhány hónappal később azonban Joy eltűnik. Felnőtt gyermekei azt sejtik, a két esemény között van összefüggés, ám a nő, aki Savannah-ként mutatkozott be, fellelhetetlen… A két idősík sűrűn váltja egymást: a múltban Savannah és a család kapcsolatának egyre kényelmetlenebb alakulását követhetjük, a jelenben pedig a Joy utáni nyomozást. Az elbeszélés epizódonként egy-egy családtagra koncentrál, kezdve a legkevésbé az eseményekbe bonyolódott szereplőtől eljutva maga Joy szemszögéig, így derítve fényt fokozatosan mindenre.

Ez a szerkezet egyrészt jól adagolja a feszültséget,

másrészt engedi a főszereplőket egyenként közelről megismerni és a történtek által feltépett traumákat feltárni. A múltban messzire visszavezethető családi konfliktusháló csomópontja, hogy Stan és Joy hiába szentelték a tenisznek és a teniszoktatásnak közös életüket, egyik gyermekük sem akarta követni őket ezen az úton. A konfliktus látszólag kapcsolódik a rejtélyhez és magyarázatot adhat a történtekre. Az idősík- és helyszínváltások által feszes történetvezetés ugyanakkor a nézőt is megdolgoztatja az értelmezésért (olykor túlságosan is).

apples never fall_Conor Merrigan Turner_Essie Randles_Jake Lacy_Alison Brie

Egy szereplő nézőpontjának megismerése kérdéseket tesz fel a többiekével kapcsolatban, amelyekre az epizódok egymás után válaszolnak, így kielégítően izgalmas rekonstruálni az ok-okozatokat és a személyes kapcsolatokat. Mindez azt is eredményezi, hogy

a nyomozás tényszerű eredményei helyett lélektani kérdések és családi, kapcsolati dinamikák kerülnek a fókuszba.

Erre a minisorozat a megfelelő forma, hiszen van annyi mellékszál, hogy kitöltse a hétszer háromnegyed órát – ám a lényegi cselekmény valószínűleg akkor sem sérülne sokat, ha egy hosszabb film játékidejébe sűrűsödne, mert e mellékszálak közül nem mindegyik releváns ugyanannyira. Például Troy (Jake Lacy) munkahelyi románca is legfeljebb a jelleme árnyalásaként lehet némileg érdekes.

A szereplők közül valószínűleg senki sem nyeri el feltétlen szimpátiánkat. Realisztikus, hogy mindenkinek vannak hibái és traumái, de problémáikkal az átlagos néző nehezen azonosul. Lakberendezési műsorba illő házuk tere otthonosan veszi körül őket, de abban képtelenek értelmet és belső békét találni. A múlt konfliktusai nehezednek rájuk, miközben a frissen nyugdíjba vonult pár nem tudja mivel elfoglalni magát. Gyerekeik sem őszinték velük: Brooke (Essie Randles) gyógymasszázs-szalonja sikerességéről hazudik (ami állítólagosan rosszul megy, pedig még a recepciója is úgy néz ki, mintha ötcsillagos hotelben járnánk), Logan (Conor Merrigan Turner) folyton halogatja elmondani, hogy messzire költöznek barátnőjével; és Savannah-val való viszonyaikban is titkolózások és elhallgatások hálója alakul ki. De a szülők is hazudnak egymásnak, éppen a nagy törést okozó eset kapcsán, aminek következtében elveszítették egy tanítványukat és remélt örökösként fiukat is.

Gazdag miami kertvárosi életük és szociális körük a szélesebb társadalmi valóságtól elszakadt, zárt univerzumban létezik.

Még a hurrikánnal is az a legnagyobb baj, hogy most fel kell takarítani a teniszpályát. Érthető, hogy ez kritikája akar lenni az elkényelmesedett, kiüresedett, célt vesztett középosztálybeli családi életnek, de nem ütközik ki eléggé. Házaik, kertjeik, kapcsolataik pusztán jól megcsinált díszletek, amelyekhez nem kapcsolódnak szervesen, ezáltal nem mutatkoznak meg lényegi problémák.

apples never fall_Sam Neill

A színészek azonban remek munkát végeznek az ambivalens szereplőkkel.

A négy felnőtt testvér négy különböző karaktertípust képvisel,

amelyeket nemcsak alapos megírásuk, de érzékeny megformálásuk is árnyal. Troy (Jake Lacy) céltudatos, sikeres üzletember, viszont képtelen túltenni magát apja be nem teljesített elvárásainak traumáján. Amy (Alison Brie) a szorongó, örök útkereső, aki a spiritualitásban keresi a biztonságát. Logan tétova, introspektív, kissé céltalan, aki a végére megtanul elindulni a saját útján. Brooke pedig a felszínen céltudatos és mindig józan, ám valami ebből egyszer kibillenti, és nagy árat kell fizetnie érte. Stan szerepében Sam Neill kiválóan játssza a szigorú, érzelmileg távolságtartó, kiismerhetetlen apát; olyannyira, hogy szinte a legvégéig bizonytalanságban tartja a nézőket afelől, van-e szerepe Joy eltűnésében. Annette Beningre pedig ráöntötték a felszínen életvidám, de valójában megfáradt, kiüresedett életű anya és feleség szerepét.

A feszültség egészen a történtek leleplezéséig fennmarad, a befejezés azonban annyira antiklimatikus, hogy zárójelbe teszi a nyomozás minden fordulatát. Így – szándékosan vagy nem szándékosan –

az Apples Never Fall a bűnügyi műfajt kiforgatva válik egy család pszichológiai tanulmányává.

Ki, milyen módon sérült? Sérüléseik hogyan okoznak további sérüléseket? Mit kezdenek azzal, ha kiesik a képből az, akire épült biztonságos kis életük? Eddig is ott lebegett a sorok között, de a záró epizód nyíltan tárgyalja az alulértékeltség túlságosan is általános női tapasztalatát. Hogy sokaknak a feleség- és anya-léttel jár, hogy mindenkit kiszolgáló mellékszereplővé válnak saját családi életükben. Hogy milyen lemondani a saját célokról, hogy szeretteid sikereit biztosítsd. Napról napra újratermelődő munkádért nem kapni semmilyen visszaigazolást vagy köszönetet.

apples never fall_Annette Bening

Savannah azért vált ilyen könnyen életük részévé, mert megadta Joynak azt, amit a gyerekei sohasem: hálát, segítséget, társaságot – így távozása elindította a széthullást. A tény, hogy az eltűnt női karakter valójában nem is áldozat, nemcsak a műfajt, hanem az általános társadalmi előkoncepciót is kritizálja. Joy-t ugyanis nem elrabolták, nem megölték, hanem

szabad akaratából „tűnt el” – amire mindenki a legkevésbé számított.

Ezen a képleten viszont még egyet csavar a tény, hogy ugyan Savannah-nak köszönhette ezt a rövid vakációt, mégis a foglya volt, és végül életveszélybe sodorta őt. Ezzel a narratíva arra erősít rá, hogy a berögzült szerepekből mégsem olyan egyszerű kilépni: ha mégis megteszed, belebuksz vagy valamilyen értelemben megtorlás vár. Szerencsés (?) esetben viszont időben visszakerülsz a családi közegbe, ahogy Joy-jal is történt. A záró jelenetben a teniszpálya letakarításának idilli gesztusa a tiszta lap kezdését szimbolizálja meglehetősen didaktikus módon. Miután a cselekmény ügyesen visszaterelte Joyt jól megszokott családanyai létezésmódjába, meg is válaszolja a kérdést: a nő valóban csak egzisztenciális fenyegetettség árán járhat önálló útján, ezért jobb a patriarchális családmodell biztonsága? A floridai felsőközéposztály állóvíz-közegében, amelybe a Delaney család is illeszkedik, úgy tűnik, igen. Ezt figyelembe véve a sorozat meglepően komplex kritikai állítást tesz.

Az Apples Never Fall feltesz feszegetnivaló kérdéseket és eléri, hogy téttel bírjon a rejtély,

majd kielégítően illeszt a helyére minden kirakósdarabot; hiteles, érdekes jellemeket alkot és összetett kapcsolatokat épít közöttük; azonban messze nem hibátlan, és nem is mindig egészen élvezhető. Az időbeli ugrások feszültségkeltő funkciója általában működik, ám a nagy egészre tekintve túlságosan fragmentálódik a történetvezetés, emiatt a néző összezavarodik; nem azért, mert olyan komplex a történet, hanem mert zavaros. Az egyik fő csattanó, hogy Savannah-nak voltaképpen mi is a köze a családhoz, elsietettnek és súlytalannak hat, ahogy egyébként a teljes utolsó epizód is. Egyszerűen nem hatásos, nem emlékezetes a befejezés, hiába értelmezzük műfaji kereteket feszegető kritikai gesztusként.

Mindennek eredménye egy szórakoztató és formailag igényes krimidráma, amiben viszont az újranézési potenciál nagyon kevés. Részben azért, mert sem a dráma, sem a krimi felé sem köteleződik el igazán, inkább csak ingadozik a kettő közt. Ez pedig valószínűleg nem a könyv hibája, hanem a rendezés tévesztett hangsúlyt. Nyomósabb ok, hogy az alkotás egyszerűen felejthető: amint a rejtély megoldódik, a nézőt többé nem foglalkoztatja, nehéz bármit „hazavinni” belőle. Ha viszont rövid idő alatt megnézhető, fordulatos és lélektanilag is érdekes bűnügyi sorozatot keresünk, akkor az Apples Never Fall a megfelelő választás.

Az Apples Never Fall április 23-tól látható a SkyShowtime-on

Lajó Odil

Lajó Odil az ELTE filmtudomány mesterszakos hallgatója. Különösen érdekli a spanyol és a kelet-európai kortárs film, a realista és feminista filmelméletek, a coming-of-age történetek, a mumblecore és a videojátékok.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com