Sorozat

Lassú halál – Viszály: Capote és a hattyúk

A filmvilág után az irodalmi elit legnagyobb botránya, legalábbis ezt ígéri a Viszály 2. évada. A Viszály: Capote és a hattyúk (Feud: Capote vs. The Swans) azonban addig dagonyázik ebben a pletykában, hogy teljesen elsüllyed benne.

Hét év szünet után folytatódik Ryan Murphy sorozata, a Viszály. Az antológiasorozat második évada új viszálykodást dolgoz fel új szereplőkkel: bár az első, 2019-es hírek még Károly hercegről és Dianáról szóltak, 2022-ben új bejelentés érkezett, ennek megfelelően az újabb nyolc epizód Truman Capote és az általa hattyúknak nevezett New York-i dámák végzetes konfliktusát tárja fel.

A Laurence Leamer Capote’s Women című könyve alapján készült évad számos párhuzamot mutat a 2017-es, Bette és Joan című évaddal, amely két ó-hollywoodi színésznő, Bette Davis (Susan Sarandon) és Joan Crawford (Jennifer Leigh) híres viadalát mutatja be. Az a konfliktus a Mi történt Baby Jane-nel? forgatásán tetőzött, de volt némi előzménye és több fontos következménye is, amelyek a halálukig elkísérték a két dívát. Az új évad is hosszú időszakot ölel fel (a flashback-ekkel együtt közel harminc évet), és a felek sírjáig ível. Szintén elmondható, hogy egyik fél sem igazán szimpatikus, ám valahol mindkettőnek igaza van. Fontos motívum az öregedés és annak a szomorú felismerése is, hogy előbb-utóbb minden celebritás felett eljár az idő, kimegy a divatból. A Capote és a hattyúkban ez olyan apróságokban jelentkezik, minthogy bezár a főszereplők kedvenc kalaposa, megszüntetik az áruházban a kesztyűrészleget.

A nyolcvanas évek hajnalán már senki nem visel kalapot, senki nem válogatja meg ennyire a kesztyűit.

A Capote és a hattyúk két elemét dicsérik az angolszász kritikák: a színészek játékát és a közegábrázolást. Sok kritikus számára ezek elvitték a hátukon az évadot, mások szerint azonban (és én is közéjük tartozom) ezek az erények nem mentették meg az epizódokat a dögunalomtól. Sőt, európai szemmel talán kevésbé fontos tényező, ha szépen rekonstruálják a hatvanas, hetvenes évek manhattani luxuséttermeit, mint egy amerikai néző számára. A Truman Capote-t játszó Tom Hollandert leszámítva, aki gyökeresen átalakult a szerep kedvéért a színésznőknek (Naomi Watts, Diane Lane, Calista Flockhart, Chloë Sevigny) nem jut túl izgalmas feladat: leggyakrabban elég fitymálóan nézniük. Nem kapott komplexebb szerepet a premier előtt elhunyt Treat Williams sem. Hollander viszont néha annyira túlzásba viszi a Capote-ra valóban jellemző magas hangszínt és affektálást, hogy kellemetlenné teszi a sorozatot: nehéz élő embernek látni a figuráját. Ezek a külsőségek tehát önmagukban nem elegendőek ahhoz, hogy felrázzák a nézőt az elhatalmasodó apátiából.

A sorozat középpontjában az a kevésbé ismert konfliktus áll, miszerint a felső osztály kedvence, Truman Capote 1975-ben azzal sokkolta a közvéleményt, hogy írásaiban kiteregette az ismerősei titkait. Az ekkor a Hidegvérrel miatt már nagyon elismert szerző az Answered Prayers című könyvén dolgozott, ennek négy fejezete jelent meg előzetesként az Esquire magazinban. A kulcsregényként olvasható művek alig leplezetten szerepeltették azokat a gazdag, befolyásos nőket és házastársaikat, akik elvileg Capote barátai voltak. Egyikük, Ann Woodward (Demi Moore) még a publikálás előtt öngyilkos lett, miután megtudta, hogy Capote felfedi: férje nem rablók áldozata lett, hanem ő lőtte le. A többi Hattyú a temetésen bosszút esküszik Capote ellen – ami aztán kimerül abban, hogy nem állnak szóba vele.

Marad a lassú agónia, amely belengi a New York-i elit mindennapjait.

Persze nem lenne szép lebecsülni annak hatását, hogy milyen az, ha valakinek hátat fordítanak az ismerősei és ezzel kikerül az elit zárt világából, nem járhat a vacsorapartikra és nem pletykálkodhat kedvére, de azért mégsem történt itt akkora tragédia. A Hattyúk felszínes, rosszindulatú, unatkozó, erkölcstelen arisztokraták voltak, Capote pedig visszaélt a belé vetett bizalommal, noha sosem titkolta, hogy mindent felhasznál az írásaiban, amit hall. A történet pikantériája épp az, hogy mindkét fél csak azt kapta, amit megérdemelt, mégis évekig szenvednek a másik hiánya miatt. Tulajdonképpen kölcsönösen kihasználták egymást: az old money köreinek jól jött a mutogatható egzotikus csodabogár, a harsány, homoszexuális sztárszerző, az író pedig feljebb kapaszkodhatott a ranglétrán, nem mellesleg pazar írói munícióhoz jutott a luxusfeleségek között.

Természetesen lehetne amellett érvelni, hogy senki nem érdemli meg, hogy akarata ellenére bulvárhírként végezze – ahogyan amellett is, hogy nem érdemes magunkra venni az ilyesmit, egy író pedig a nap huszonnégy órájában író. (Apró adalék, hogy Capote az Álom luxuskivitelben call girljét is az ismerőseiről mintázta, ebből azonban nem lett botrány, sőt, sokan azzal dicsekedtek, hogy róluk szól a regény.)

Mindkét fél a barátságot siratja a megszakadt kapcsolatban, és valóban elvesztik az életük fontos szereplőit, de barátságnak lehet-e nevezni egy ilyen mérgezett érdekkapcsolatot?

Más szempontból viszont izgalmas helyzetet is lehetne kerekíteni ebből ádáz küzdelemmel, összeomlásokkal, új és új területekre begyűrűző csatározással, a felszínes élet tragédiáját feltáró önvizsgálattal – ahogyan azt a Bette és Joan is tette. A Capote és a hattyúk azonban – szándékosan vagy sem – teljesen kiüresíti a drámát. Valószínűleg a valóság nem volt annyira érdekes vagy jól formálható, mint az első évad esetében.

Az első epizód még övön aluli ütéseket, indulatokat és botrányt ígér, a maradék hétben viszont nem történik más, mint hogy a szereplőink szomorkodnak, amiért magányosak. Az utánlövések elmaradtak, lassú, melankolikus hanyatlás jellemezte a következő éveket. Újabb konfliktus vagy bármiféle más említésre méltó életesemény nem történt. Itt is kapunk tétova békülési kísérleteket, ám ahogy Bette és Joan esetében, ezek nem érnek célt. Truman Capote iszik, fiatal szeretőt tart, a régi szeretőivel próbál dűlőre jutni, fiatal protezsált útját egyengeti, a nők közül kiemelt Babe Paley (Naomi Watts) pedig lassan elsorvad rákban.

A Capote és a hattyúk lényegében a valami utáni semmiről szól.

A Bette és Joan nagyszerűsége abban állt – túl azon, hogy annak is az első három része volt a legfeszültebb, majd némileg lelassult, kifulladt –, hogy a viszály újabb és újabb hullámokat vetett. A forgatási őrület, az aljas, kívülről is szított csatározás után jött az Oscar-jelölés, majd a díj körüli mesterkedés, végül a további karrierút, az újabb közös munka körüli botrány, majd a lehetőségek szűkülésének tragédiája. Eközben a két hősnő közül a fókusz érezhetően Joanra terelődött, így igazán mély (és keserű) portrét kaptunk a talán nem is igazán tehetséges, ám annál többre vágyó és a látszatért mindent megadó díváról. Kétségkívül a hollywoodi konvenciókkal leszámoló, férfiasan határozott Bette is érdekes személyiség volt, de az alkotók döntöttek, és ő inkább csak Joan ellenpólusaként mutatkozott meg – vagyis pont ők nem veszik észre, hogy mennyi közös vonás is van bennük.

A Capote és a hattyúk viszont rengeteg szereplőt mozgat: az önmagában is megfejthetetlen, ám itt anyakomplexusos, írói válságos alkoholistává egyszerűsített Capote-val szemben öt-hat nő sorakozik fel, akikről viszont még ennyit sem tudunk meg. A helyzetet tovább rontja, hogy felszínes vonásaik alapján viszont az összes főszereplő antipatikus – ilyen karakterekkel még nehezebb nyolc részen át összezárva lenni. Így pedig a sorozat utolsó epizódja – amikor a két főszereplőnk már elvileg halott – végképp feleslegesnek érződik, a meghökkentőnek szánt végső kiírással együtt is.

A Capote és a hattyúk története talán egy kétórás drámát kitöltött volna, ám a nyolc ötvenperces epizód végtelenül hosszúnak érződik.

Bár a sorozat időfelbontásos elbeszélést használ és több standalone episode-ot is beékel (az egyik Capote híres fekete-fehér báljáról szól, a másikban pedig James Baldwin, a Ha a Beale utca mesélni tudna szerzője bukkan fel), a részek többsége ugyanolyan: álmosító, tartalmatlan, véget nem érő beszélgetéseket látunk andalító zenei aláfestéssel. A kíméletlenül lassú tempó közepette bőven van idő arról elmélkedni, hogy vajon ki lehet a Viszály 2. évadának célközönsége. Kétségtelen, hogy az első évad is nagyon rétegközönséget szólít meg, azonban jobban megfoghatót: a filmtörténet és Ó-Hollywood iránt rajongók számára ugyanis igazi kincsesbánya a Bette és Joan. A Capote vs. The Swans viszont a 70-es évek társasági élete és pletykái iránt rajongóknak lehet igazán kedves, akik feltételezhetően kevesebben vannak. Néhány ismert névvel, mint Gore Vidal vagy Bianca Jagger ugyan dobálóznak a sorozatban, de a legtöbb karakter mára elmerült a feledés homályában.

A sorozat mögött álló Ryan Murphy (Glee, American Horror Story) rajong a szaftos sztorikért,

ám többé-kevésbé szeriőz köntöst ad nekik, ezzel magasművészetnek álcázva őket. Jon Robin Baitz forgatókönyvíró viszont ezen a konfliktuson nem igazán talált fogást, ezért a semmit dagasztotta a végtelenségig, amiből még az utóbbi években szinte teljesen eltűnt, a mostani epizódok többségét rendező Gus Van Sant sem tudott csodát teremteni. Pikáns és sötét irodalmi mesterkedéseket ígért a Capote és a hattyúk, helyette megfakult celebek hosszú haldoklását kapjuk – ezt hiába vártuk ennyi éven át.

A Viszály: Capote és a hattyúk április 17-től látható a Disney+-on

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com