Krimibe ágyazott családi dráma? Sorozatnak álcázott filmtudományi esszé? A női és férfi szerepek társadalmi nyomásra kialakult képének kritikája? A The Cry mindez egyszerre és még egy kicsit több.
Sosem hittem volna, hogy egy elsőre kicsit tucat alkotásnak tűnő 4 részes ausztrál krimisorozat fog hosszú napokra elgondolkodtatni a film mint művészet és tudomány erejéről. Arról, hogy milyen állandó kettősség rejlik a kamera és a filmvászon, valamint a filmvászon és a nézői tekintet között az információ átadása és befogadása szempontjából. Az egyébként egy 2013-as Helen Fitzgerald-regény adaptációját eléggé vegyesen fogadták, nekem azonban valami
egészen különleges élményt nyújtott, és újfent bizonyította a mozgókép dualitásában rejlő szépségeket.
A film egyszerre a legszabadabb és a legkorlátozóbb művészeti ág. Szabad, hiszen az alkotó arról készít felvételt, amiről csak akar, azt a felvételt pedig a néző kénye-kedve szerint nézheti, vagy inkább láthatja. Mégis korlátozó, hiszen a rendezői döntés miatt a néző csak egy bizonyos területen belül választhatja ki, hogy mit néz. Ha egy nagyobb csatajelenetet mutat a kamera, mi azokra fókuszálunk, akire csak akarunk a képernyőn belül. Ugyanakkor, ha megszakadunk sem látjuk azokat, akik éppen kiesnek a kamera látószögéből.
Ezt a kétoldalúságot bonyolítja tovább a látottak hitelességének kérdése. Műfajától és az alkotói céloktól függően vannak olyan művek, melyek szándékosan titkolnak el részleteket a néző elől és olyanok is, amelyek egyenesen hazudnak a nézőnek. Mivel a tekintettel együtt majdhogynem a szó legszorosabb értelmével vezetnek minket a készítők, így hihetetlen erővel tud hatni, amikor az ember végre rájön a turpisságra és pörgő aggyal veszi végig a korábbi percek, órák leforgása alatt látottakat.
Bár Alfred Hitchcock közel sem az egyetlen rendező, aki okosan és nagyon pimaszul használja az olyan narratív megoldásokat, melyek gyakorlatilag hazudnak a nézőnek, a The Cry mégis sokszor visszavitt a rendezőhöz. A sorozat elindul valahogy, kikényszerítve belőlünk egy véleményt a bemutatott karakterekről. Az ember persze alapesetben nem úgy áll hozzá minden filmhez és sorozathoz, hogy vajon amit látok, igaz-e. És éppen ez a szépsége és ereje a megbízhatatlan narrációnak: hatalmasat üt, amikor az alkotás végre felfedi önmagát és belépteti a nézőt a filmes valóságba.
Amitől azonban a The Cry még érdekesebb és elgondolkodtatóbb, az az, hogy a történetmesélés valójában nem lépi át a megbízhatatlan narráció határát.
A sorozat a karakterek terén ejti át nagyon csúnyán, de tűpontosan felkészítve a nézőt. Szinte az egész alkotás erre a csavarra épül, miközben a cselekmény terén is sorra érkeznek a megdöbbentő fordulatok. Az pedig már tényleg csak hab a tortán, hogy a film és néző közti alárendeltségi viszonyt tükrözi a két főszereplőben. A film elhitethet velünk bármit, ahogy teszi a sorozatban a férj is a feleséggel. Hogy aztán egy annál finomabb, mégis hatásosabb tónusváltással megvilágosodjon ő is és mi is.
A sorozat borzasztóan finoman, ugyanakkor annál gonoszabbul vezeti a nézőt az orránál fogva.
A legelső képkockáktól kezdve belénk van kvázi magyarázva egy alaphelyzet: van egy a végletekig kimerült anyuka, egy törődő, de sokat dolgozó apuka és egy pár hónapos bébi. Az anya pillanatok alatt negatív fénybe kerül és sokáig abban is marad a szemünkben: nincs mit szépíteni rajta, egyszerűen rossz anyának mutatkozik, akit nagyon nehéz nem elítélni a tetteiért. A pártól egy ausztráliai utazás során valaki elrabolja a kisfiút. A tragédiát mi nézők a szülők és a többi rokon szemén át látjuk. A krimivonalat a nyomozás adja, ugyanakkor a sorozat veleje mégsem itt rejtőzik. Egy kőkemény családi dráma bontakozik ki, amelyben a nézői szimpátia szépen-lassan vált át A-ból B-be, ahogy halad a cselekmény, és csepegnek az információmorzsák.
Amíg a nyitóepizód szépen felépíti a „rossz anya” és „jó feleség” képet, addig a sorozat második felére ez éppen az ellentettjébe fordul át. A legszebb pedig az egészben az, hogy ha az elején nem ver minket át az alkotás és nem veri át a férj a feleséget sem, úgy közel sem lenne ennyire katartikus a végkifejlet. A központi szereplő megvilágosodását nézve megvilágosodni arról, hogy minket nézőket is ugyanúgy átvert a film formanyelve, egyszerűen kiemelkedő.
Persze a The Cry nem csak a filmfilozófia és tudomány szerelmeseinek csemege.
A 4 részes történet okosan felépített, mély és fojtogatóan feszült.
Minden epizód végére tartogat egy akkora ütést, hogy az ember gondolkodás nélkül kattint a következő részre. Nyílt, nyers és olykor kegyetlen a mű, ráadásul a több idősíkban futó képsorok állandó húzd meg-ereszd meg játékot játszanak a nézővel.
Ehhez pedig nagyban hozzájárul a kiváló színészi játék és a mély karakterek sora. Mind közül is kitűnik Jenna Coleman. A színésznő minden mozdulata, arcrezdülése azért van, hogy a sorozat által ráhúzott álarcot elhitesse a nézővel – persze csak amíg kell. Majd amikor a karaktere kezd kibontakozni, és a sorozat megengedi a nézőnek, hogy azonosuljon és szimpatizáljon vele, mintha egy új embert látnánk a képernyőn. Kikacsintásképpen az anya még többször fel is hozza, hogy álarcot visel a tragédia óta.
Az biztos, hogy a sorozat nem egy könnyű darab. Nagyon sokat mond és nagyon nehezen. Fullasztó, nyomasztó és rátelepedik az emberre. Amikor pedig a legvégén azt hisszük, hogy végre fellélegezhetünk, hogy kiszállhatunk a hullámvasútról, amely ide-oda dobált minket, egy utolsó monológgal és pár képkockával belénk hasít a valóság. Hiába hitette el egy pillanatig velünk a The Cry, hogy pozitív kicsengése is lehet a dolgoknak, végül kristálytiszta, hogy ebben a történetben csak vesztesek vannak.
