Anna Paquin sztárok szennyesét mossa új sorozatában, miközben a sajátjával nem törődik. De vajon elég lesz a Flack a színésznő karrierjének belobbantására? Pilotkritika.
A gyerekszínészetből átevezni a felnőtt szerepekbe olyan teher, amivel rengeteg fiatal sztár birkózik (általában sikertelenül), ám a legtöbbjük sorsa eltörpül Anna Paquiné mellett, aki élete első filmszerepével, 11 évesen Oscar-díjat nyert a Zongoralecke mellékszerepéért. Bár Paquin legalább nem a függőségeiről és botrányairól vált ismertté, a harmincas éveiben járó színésznő az erős kezdés óta nem tudta megismételni sem a legismertebb szerepe nagyszerűségét, sem híres filmje jelentőségét. A rengeteg kevésbé értékes film és aprócska szerep mellett azóta az X-Men-filmekben és a True Bloodban játszó Paquin láthatóan a Flackkel újabb kísérletet tett a kitörésre és egyben a nagy visszatérésre, ám az első epizód alapján a próbálkozásnak nagyobb a füstje, mint a lángja.
A Flack egy hatrészes brit minisorozat, amelyben Paquin egy előkelő PR-ügynökség alkalmazottját játssza, ahol különböző celebek kínos kalandjait sikálják el (a flack sajtóst jelent a szlengben). Robyn szerepe „bátor” vállalkozás Paquin részéről, hiszen csípős nyelvű, vérprofi ügynökként már az első részt végigkokainozza, lefekszik egy ismeretlennel és általános züllésben rohan végig másfél napot. A színésznő célja tehát valószínűleg az volt, hogy egy minőségi sorozatban definiálja újra eddigi sztárimázsát, csakhogy eközben sem ő, sem a sorozat nem elég ütős ehhez.
Az első rész alapján a Flack tipikus szókimondó dramedy próbál lenni,
amely lerántja a leplet egy kevéssé ismert szakmáról és görbe tükröt állít a társadalomnak a polgárpukkasztó hőse segítségével. Érdekes a sorozat témaválasztása, hiszen a néző az ősi voyeur-ösztönnek köszönhetően mindig kíváncsi a sztárvilág kulisszák mögötti életére, a még a bulvárlapokból is kiradírozott mocsokra. Az ügynökség élete pedig valóban szórakoztató és színes a Flackben, mulatságosak a naiv gyakornoklányra bízott „munkák” és a csavaros megoldások a krízisekre (pontosabban kihívásokra, ahogy itt nevezik őket). Pluszpont, ahogyan az első részben megismert két ügyfél olyan sztártípusokat testesít meg, akiket könnyen összeköthetünk egy (vagy több) létező hírességgel. Az azonosság mégsem egyértelmű, így nem helyeznek magukra felesleges terheket az alkotók.
A baj inkább az, hogy az első rész alapján a Flack erősen series-jellegű sorozat, azaz az egy epizód-egy eset elvét követi. A további celebbotrányok valószínűleg a mostaniakhoz hasonlóan szellemesek lesznek, de a belőlük fakadó egyszeri szórakozás nem biztos, hogy elég vonzó ajánlat ahhoz, hogy lehorgonyozzunk a sorozat mellett. A folytatólagos szálak ugyanis az első részben csak minimális mértékben mutatkoztak be, és nem is keltették fel az érdeklődést a folytatásuk iránt. Traumatikus gyerekkor, törékeny párkapcsolat, általános káosz az életvezetésben – nem sok újdonságot állított a sorozat a főhőséről. Ugyanígy a mellékszereplők sem bizonyultak elég izgalmasnak – a tipikus weird főnök, a cinikus vamp munkatárs vagy a háziasszony-jófeleség lánytestvér sem villantott.
De a legfőbb nehézséget maga Robyn karaktere okozza,
hiszen a sorozat szándékai szerint rajta áll vagy bukik a néző szimpátiája a Flack iránt. Az alkotók viszont az első rész alapján túl sok mindent bíztak Paquinra, aki egyszerűen nem elég karizmatikus színésznő ahhoz, hogy egyetlen főszereplőként elvigyen a hátán egy dramedyt. A látványos riposztok kicsit erőltetettek, a csöndes önvizsgálatok üresek – Robyn nem olyan titok, amelyiknek érdekel a megfejtése. Érdemes egy próbát tenni a Flackkel, de a hírverés ellenére valószínűsíthető, hogy sem a sorozatipart, sem Paquin karrierjét nem fogja forradalmasítani.
