A nyár meglepetése, a nyár feel good sorozata – válogathatunk a jelzőkben, de a lényeg: a GLOW-t mindenkinek ki kell próbálni…
Az eredetileg 1986 és 1992 között sugárzott GLOW (azaz Gorgeous Ladies of Wrestling) a pankráció történetének legőrültebb, legharsányabb és a megszokottnál is kevésbé komolyan vehető, ám mégis kifejezetten fontos állomása. A GLOW ugyanis az első olyan hetente jelentkező pankrátor show volt, amelyben kizárólag női mérkőzések kaptak helyett. A Netflix azonos című új sorozata pedig eme műsor elkészültének fikciós kulisszái mögé vezeti be a nézőt. (Ha valakit érdekel a GLOW tényleges története, akkor ajánlom Brett Whitcomb GLOW: The Story of the Gorgeous Ladies of Wrestling című, a Netflixen szintén elérhető dokumentumfilmjét. Bár a Netflix sorozat karakterei kitaláltak, a Liz Flahive és Carly Mensch alkotói páros a lényegi dolgokban kifejezetten hű maradt az eredeti GLOW szellemiségéhez/forgatásának hangulatához.)
A sorozat élvezetéhez nem szükséges ismerni vagy szeretni a pankrációt, ugyanis a legjobb sportfilmekhez hasonlóan a GLOW sem magáról a sportágról szól, hanem az azt űző karakterekről. Egy csapat kívülálló lányról és az őket vezető, levitézlett B filmes rendezőről (Marc Maron – Mike és Dave esküvőhöz csajt keres), akik bár nem is különbözhetnének jobban, egy valami közös bennük: mindannyiuknak a pankráció jelentheti a megváltást. A pankrátor apa és fiai között „féltett lánygyermekként” felnövő Carmen (Britney Young) számára a műsor a szülőkkel való dacolás eszköze. Az önmagára farkasként tekintő Sheila (Gayle Rankin) a GLOW csapatában végre megértő barátokra (falkára) találhat, akik között önmaga lehet. A volt szappanoperasztár és megcsalt feleség (Debbie – Betty Gilpin), a pankráció által végre kitörhet a napi unalomból és megtalálhatja a benne szunnyadó erőt. Csak úgy, ahogy Ruth (Alison Brie – Hogyan legyünk szinglik?), aki számtalan sikertelen meghallgatás után végül sikerrel teljesítheti be színészi ambícióit.
A sorozat legfőbb hajtó ereje pedig éppen a színes, szórakoztató és roppant szerethető karaktereiben rejlik.
Persze a sok karakter közel fele háttérbe szorul, ám a remek színészeknek hála még akkor is élő-lélegző figurának hatnak, ha éppen nem kaptak komolyabb karakteríveket. A főszereplő státuszhoz legközelebb álló Maron-Gilpin-Brie trió pedig egyszerűen fantasztikus. Utóbbi esetében elképesztő a sminkesek teljesítménye is, hiszen sikerült ebből a sugárzó szépségű hölgyből, szürke kisegeret varázsolniuk.
A GLOW nagyszerűen egyensúlyozik humor és dráma között. Bár utóbbi meglehetősen egyszerű, és hétköznapi témákat érint, mint a megcsalás, a nem kívánt terhesség, a szülők elismerésének kivívása, vagy hogy mennyit bír ki egy barátság. Mivel a pankráció és a szappanopera világa között gyakorta láthatunk narratív hasonlóságokat, a Netflix sorozatában is rendre felbukkannak a szappanoperákra jellemző témák. Flahive és Mensch azonban képesek a műfaj toposzairól úgy mesélni, hogy közben kerülik a szappanoperák legidegesítőbb mechanizmusait (mint kényszeres titkolózásból eredő konfliktus és a túlbonyolított cselszövések).
Így bár a GLOW karaktereinek drámája meglehetősen egyszerű, ám remekül megírt, valóságos és átélhető. Amikor pedig hőseink a fináléban (a GLOW műsor első adásának felvételén) szorítóba lépnek, a néző úgy szurkol nekik, mintha csak egy valódi meccset nézne. Felemelő érzés látni, ahogy az addigra megkedvelt a karakterek valósággal kivirágoznak a ringben. De nem csak ezért jó nézni a finálé pankrátor showját, hanem azért is, mert maguk a verekedések meglehetősen élethűre sikeredtek. A karakterek mellett a sorozat másik legfőbb erénye, hogy nagyszerűen sikerült rekreálnia a 80-as évek atmoszféráját. Noha, manapság egymást érik az ebben a korban játszódó filmek és sorozatok, ám
a GLOW az átlagnál jóval valóságosabban, elegánsabban idézi meg a flitter és a TV-s aerobik évtizedét.
Teszi ezt úgy, hogy nem válik öncélú, hommage rengeteggé sem. Ha adott esetben utalnak is a korszak egy-egy popkulturális termékére/szereplőjére, annak is dramaturgiai funkciója van. Ha pedig szóba került a dramaturgia: a sorozat nem a most divatos „8-10 órás film” felépítést követi. Minden rész önálló szerkezeti egység, jól körülírható történettel, úgy, hogy az epizódok emellett szerves része az évad összefüggő történetének is. Így, mint a legjobb sorozatok esetében, a GLOW-nál sem azért érzel majd késztetést a darálásra, mert milyen „ütős” volt a cliffhanger, hanem azért, mert roppant szórakoztató volt az epizód egésze.
A GLOW az év egyik legkellemesebb meglepetése, egy elképesztően feel-good élmény. Egyetlen komolyabb problémája csupán az, hogy a 10×30 perces évad ledarálása után az ember csalódottan veszi észre, hogy nincs folytatás. Legalábbis egyelőre, ugyanis a Netflix már zöld utat adott a második évadnak, mi pedig már alig várjuk, hogy mielőbb visszatérhessünk a nyolcvanas évek női pankrációjának varázslatos világába.
