Az „örökké” egy nagyon ijesztő szó. Erről szól a Forever, meg arról is, hogy azért ne féljünk tőle annyira. Évadkritika.
Ismertetők ide, trailerek oda, vannak mozgóképek, amelyeknek jobb úgy nekiállni, hogy az égvilágon semmit nem tudunk róluk. June (Maya Rudolph) és Oscar (Fred Armisen) kényelmes, ám kiszámítható életét teljesen felborítja egy váratlan helyzet, melynek következtében át kell gondolniuk mindent. Nem sok, de ennyit kínál az Amazon Prime hivatalos ismertetője; no és persze neveket, hogy pótolják a hiányt.
Azért az mégiscsak jó ajánlólevél, hogy a főszereplő párosnak több mint egy tucat Emmy-jelölése van,
az alkotóknak (Alan Young és Matt Hubbard) pedig olyan sorozatok tarkítják a filmográfiájukat, mint a Városfejlesztési osztály, a Master of None vagy A stúdió.
Tényleg elég ennyi, és ez talán furcsán hangzik egy cikk elején, ami elvileg a sorozatról fog szólni – de senki ne gondoljon valami Harcosok klubja típusú csavarra, mert nem egészen erről van szó. Ugye egy első rész általában megmutatja, hogy mire számíthatunk később. Belekezd egy történetbe, megismerteti a szereplőket és megadja az alaphangulatot. Nos, a Forever pontosan ezt csinálja, hogy aztán azt mondja, ácsi.
Az első epizód egy ötletesen kedves montázzsal nyit. Az elején a két főszereplő még idegen egymásnak, a végére több éves házasok. Kellemes zenei kísérettel, szavak nélkül látjuk, ahogy összeismerkednek, egymásba szeretnek, összeházasodnak, egymáshoz csiszolódnak, majd jól bele is fásulnak a hétköznapokba. Itt kezdődik a történet, ennek a megszokásokba beleszürkült házasságnak a története az Alexander Payne-filmekből megismert modorban.
Hétköznapi, fontosnak egyáltalán nem tűnő szituációk és csevejek váltják egymást humorosan, de e mögött a humor mögött azért kristálytisztán kivehető az elfojtás.
Oscar az a típus, akit vidéki könyvelőnek szokás nevezni. Mindig mindent ugyanúgy csinál, esélyt sem ad a kilengéseknek. Van humora, de általános megjelenése és a rendszermániája miatt mégis a világ legunalmasabb emberének tűnik. Ez a „rutinból élet” az, amiből elege van June-nak, aki merész tervvel áll elő: idén ne a tóparti házba menjenek nyaralni, hanem egy síparadicsomba. Szinte látjuk, ahogy Oscarban összeomlik valami, mégis rábólint a megváltozott tervre.
Persze „a nagy változás” is hamar szürkeségbe torkollik, majd a sípályára érve groteszk burleszk válik belőle. Ez a szép a Foreverben, hogy két remek színészt választottak a főszerepekre, akik úgy tudnak unatkozni, hogy a néző csak nevet ezen. Sőt, megkockáztatom, hogy amikor a teljesen besokalló June elfogadja egy férfi vacsorameghívását, mindenki ugyanarra tippel majd a történet jövőjét illetően. Hát nem, és ez az a pont, ahol akinek felkeltették az érdeklődését az eddigiek, az ne olvasson tovább.
Egy szerelmi légyott, mi is lehetne más a nagy esemény, ami mindent megváltoztat. Csakhogy miközben June vacsorázik, Oscar odakint bénázik a pályán, nekiütközik egy fának és meghal. Bumm. A második rész már az özvegy nő mindennapjaival kezd, aki még hónapokkal később sem heverte ki férje halálát. Unta azt az életet, de annak eltűnésével eltűnt minden biztos pont is. Barátnője hiába próbálja meggyőzni, hogy itt az ideje élni, belekezdeni valami újba, June minden elől megfutamodik vissza a komfortzónába.
Végül a véletlen szól közbe, June nagy lehetőséget kap egy bizarr előléptetéssel. Utaznia kell, sokat és sokfelé, én pedig újból bedőltem ennek: szóval ez egy nő útkeresése lesz. Megint csak nem, June alig indul útnak, a repülőn bekapott kesudió megakad a torkán, a nő meghal, a túlvilágon pedig Oscar vár rá. A második bumm, ami sokkal mókásabb mint az első.
Innen már nincs kiút, nincs amíg a halál el nem választ, a szürke hétköznapok az örökkévalóságig tartanak.
Bárhova néz, mindenhol ezt látja, így June már kezd beletörődni a sorsába. Az egyetlen üde színfolt a harminc évvel korábban meghalt tinifiú, Mark (Noah Robbins). Nemcsak a vicces sidekick szerepkört tölti be, de ő az egyetlen, aki mindig valami mást tud faragni ugyanabból, ráadásul rajta keresztül tud ütközni a hetvenes évek és napjaink értékrendje.
Ez az egyik út, a másik pedig egy friss halott, Kase (Catherine Keener) betoppanásával nyílik meg. Ő az, aki azt mondja, elég volt. Ha nincs vesztenivaló, miért nem élünk a mának? A két lehetőség végre igazi konfrontációt eredményez Oscar és a neje között, amiből aztán egyfajta „túlvilági Kerülőutak” keveredik ki.
Útkeresés, középkorúak válsága, kikeveredni a mókuskerékből vagy biztonságos életet élni. Meddig szabad elmenni, meddig szabad tűrni? Fontos és nagyon is evilági kérdések ezek, amelyekre a Forever rendhagyó módon válaszol néha intellektuálisabb, néha kicsit földhözragadtabb humorral. Transzcendens, mégis hétköznapi helyzeteken keresztül mutat utat, melynek jó néhány állomását megjárják a szereplők. A részemről kíváncsian várom, mi lesz a következő…
