Sorozat

Szexuális frusztrációk – Freud

Sigmund Freud, akár egy osztrák Sherlock Holmes veti bele magát a ’30-as évek bécsi alvilágába, hogy hipnózis segítségével oldjon meg bűneseteket. Pilotkritika.

Zavarba ejtő sorozat a Freud, és ez most nem úgy mint a Dark, az utóbbi idők egyik legfurább német sorozata a Netflixen. Nem is lenne ezzel baj, hisz a maga tabudöntögető elméleteivel Freud is pontosan ilyen különc figura lehetett a kortársai számára. Csakhogy ez a sorozat nem egy életrajzi történet, szóval aki azt reméli, többet tud majd meg a neves pszichológusról, az nagyot fog csalódni.

A Freud fiatal Freudja (Robert Finster) egy meg nem értett zseniként tekint magára,

miközben már az egyetemi prezentációját is egy jól begyakorolt csalással igyekszik sikerre vinni. Közben kokainozik és egy barátjával furcsa szeánszokra jár, még annál is furcsa emberek közé. Miközben épp egy csalásból nyer orvosi sikert, véletlenül csöppen bele egy furcsa bűnügybe. Egy fiatal lányt találnak összekaszabolva egy bordélyházban, és az első útba eső orvos maga Freud. A doktor ugyan nem tudja megmenteni az áldozatot, de az eset résztvevőjévé válik.

Szóval a Freud egy fiktív krimi, benne egy alternatív Sigmund Freuddal. De azért hogy ne maradjunk pusztán ennyiben, azt gyorsan hozzá kell tennem, hogy a sok-sok kitalált elem és figura között minden és mindenki azt üvölti, Freud! Ilyen például a képi világ, a színek használata. Nyilván nem újdonság, hogy a tizenkilencedik század végi, huszadik század eleji Európa – különösen mondjuk Párizs – megkapja ezt a szűrőt a filmesektől: sötét tónusok, meleg és erőteljes színek keltenek buja hangulatot

– mintha minden jelenet egy bordélyban játszódna.

Hasonló hangulatot áraszt az HBO-n látható Babilon Berlin is, csak jelen sorozat esetében ez a látvány- és hangulatvilág kap egy plusz jelentést. Minden a tudatalattit vetíti ki, az elfojtásokat, a szexuális és más fajta frusztrációkat. A zárt terek miliőjében szabadulhat el minden, amit a nagy vörös függönyök mögé zárt külvilág nem láthat. Ez a hangulatteremtés egyértelműen a széria legjobb és leginkább letisztult eleme, amit a tartalom szintjén nem sikerült ilyen szépen egységbe foglalni.

Ahogy a látványban, úgy a cselekményben és a karakterrajzban is minden a tudatalatti elfojtások, az álmok és a pszichoanalízis köré szerveződik. Csak míg a megjelenítésnél ez egy egységes képet ad, a szereplők esetében túl redundáns. Minden csak annyi, amennyit a történet megkíván, de az írók ennél tovább szinte soha nem mennek. Mindenki jól analizálható, mindenkinek van funkciója, csak éppen más nincs bennük, nincsenek dimenzióik. Talán Freud az egyetlen, akiről olyat tudunk meg, aminek nincs szerves része a történetben, de róla sem annyit, hogy némiképp személyessé tegye a történetet.

Ettől még persze nem lesz rossz krimi a Freud, mert a kötelezőt hozza.

Megvan a megfelelő atmoszféra, megvan a rejtély, és ezekkel ügyesen is játszik. Eléri, hogy ne csak a „ki és miért tette?” kérdés miatt legyen érdekes, hanem az odavezető út is, ami a témából és a főszereplő személyéből fakadóan alapvetően kap egy misztikusnak ható töltetet. Szóval nem rossz sorozat ez, csak az a plusz nincs meg benne, hogy igazán felülemelkedjen a társain.

És végül, bár ez csak a magyar nézők számára lesz érdekes, sajnos egy másik összetevő is rontja az összképet. A sorozatban több magyar karakter is van, akik néha németül, néha magyarul szólalnak meg. Ezek egyikét sem magyar színész játssza, így a magyarul beszélő részeknél villámgyorsan elszáll az illúzió. A borzalmas akcentusokat hallva egy hazai néző sem hiszi el, hogy azok tényleg magyarok.

A sorozat a Netflixen látható.

Németh Barna

Németh Barnabás a Szegedi Tudományegyetemen végzett magyar szakon, jelenleg néhány könyvkiadónál dolgozik. Szabadidejében olvas és sorozatokkal foglalkozik, díjszezon idején pedig a díjszezonnal.