Taika Waititi és Sterlin Harjo közös sorozata egy olyan űrt tölt be, aminek létezését eddig nem is éreztük. A Reservation Dogs indián rezervátumban élő tinédzserek játékos coming-of-age története pitiáner bűnözéssel, kamaszkori céltalansággal és megható bajtársiassággal.
Bár az amerikai film- és sorozatgyártás egyre büszkébb magára, amiért újabban teret ad a fekete és latino közösségek őszinte – vagy legalábbis őszintébb – reprezentálására, az indián őslakosokról hajlamos egy évszázada megfeledkezni. Való igaz, hogy az őslakosok gyakran jobban jártak azzal, ha megfeledkeztek róluk, lévén, hogy a vásznon imázsromboló sztereotípiák szűrűjén keresztül köszöntek vissza. A klasszikus hollywoodi westernben a fehér Amerika mintha a törzsek lemészárolását próbálta volna valamiképp legitimizálni, sarkalatosan gonosz és kegyetlen indiánokkal, akik elől a saját földjüket kell „megvédeni”. Az évszázad második felében az indián karakterek már megjelentek jóakaratú, ugyanakkor kétdimenziós segítőkként, általában továbbra is a (revizionista) western és a történelmi filmek palettájára szorulva.
A Reservation Dogs egy oklahomai indián rezervátumban játszódó sorozat, autentikus karakterekkel, coming-of-age narratívával és jópofa humorral, éppen ezért nehéz elsőre elhinni, hogy
az FX/Hulu által gyártott, 30 perces részekből álló sorozat történelmet ír.
Ugyanis ez az első olyan televíziós széria, amelynek alkotói és visszatérő karakterei is őslakosok. Az írói-produceri gárda húzóneve a maori származással és Oscar-díjjal rendelkező Taika Waititi, aki igazából a háttérből adta áldását a produkcióra. Waititi mellett pedig a szeminol-krík indián rendező, Sterlin Harjo áll a sorozat kreátoraként, aki Oklahoma állam szülötteként minden bizonnyal rengeteg személyes tapasztalattal töltötte fel a szériát.
A történet szerint négy rezervátumban élő tinédzser, Bear (D’Pharaoh Woon-A-Tai), Elora Danan (Devery Jacobs), Willie Jack (Paulina Alexis) és Cheese (Lane Factor) kisstílű bűnözőkként tengetik napjaikat azzal a céllal, hogy egyszer eljussanak Kaliforniába. Az apró, de összetartó gengszter osztag állóvizét egy új banda érkezése kavarja fel és Bear elhatározza, hogy csapata bűnözés helyett a frissen érkezett bűnözők legyőzésére fog ezentúl koncentrálni.
Bűnözői vonala nyomán a Reservation Dogs némileg visszhangozza az Atlanta hangulatát,
különösen zenehasználat terén érzékelhető a párhuzam, hiszen mindkét világban az illegalitás a rap zenei műfajával kapcsolódik össze, a rappet művelni vágyó amatőrök pedig a humorfaktorhoz adnak hozzá. És nyilvánvalóan a Reservation Dogs címe Tarantino Kutyaszorítóban (Reservoir Dogs) című gengszterklasszikusára apellál, a pilot-epizód utolsó jelenete ehhez mérten vizuálisan és replikák szintjén is felemlegeti a 90-es évek kultfilmjét. Továbbá önmagában a „rez dogs” kifejezést az olyan otthontalan kóborkutyákra használják, amelyek indián rezervátumokban élnek. A „rez dogs” tehát valójában metaforikus áthallása miatt jelent sokat, hiszen a sorozat csonka családokból származó hősei saját bőrükön érzik ezt a fogalmat. Mi több, Amerika nagyvilágában indiánokként, megtizedelt kisebbségként élnek, ami a kamaszkori évek elveszettségét és kilátástalanságát még inkább felerősíti.
Ami a Waititi-Harjo sorozatot kellemes egyensúlyba hozza az az, ahogyan a széleskörben ismert popreferenciákat a rezervátum világának jellegzetességeivel mossa össze. Ezáltal
a Reservation Dogs világa egyszerre válik otthonosan ismerőssé és jólesően idegenné,
arra ösztönözve nézőjét, hogy az felfedezze a sorozat izolált közösségének hétköznapjait. És ahogy a szintén FX-es Ramynál megtanultuk – didaktikus szájíz nélkül – az amerikai muszlim közösség szabályait és jellegzetességeit, úgy a Reservation Dogs is ugyanolyan elegánsan vezérel minket az indián rezervátum miniverzumába. A „mvto”, ami köszönömöt jelent, az amerikai nyelv hatását éreztető „skoden” azaz „menjünk” vagy éppen a rezervátumban működő egészségügyi rendszer buktatói mind-mind olyan sajátosan lokális elemek, melyek nézőt befogadó cinkosságot hoznak magukkal.
A szériát nézve így nem kevésbé megdöbbentő az, hogy milyen keveset tudunk ezekről a közösségekről. 2020-ban az amerikai Legfelsőbb Bíróság megszavazta, hogy a továbbiakban Oklahoma állam csaknem fele számít törzsi területnek. Mindez több jelzésszintű gesztusnál, révén, hogy a döntés hatással lesz az ott érvényes törvényekre – nem véletlen, hogy Amerika legtöbb kaszinója is indián rezervátumokban funkcionál, mert itt kaphatnak működési engedélyt. Felmerül tehát a kérdés, hogy mennyi jószándék bújik meg ezen döntések mögött? Hiszen Amerika gyengén szabályozott szuverén területek hoz létre önmagában, ahol a más államból érkezők kitombolhatják magukat, míg az ott élő indiánok egyfajta illuzórikus jólétbe vannak zárva, riasztóan magas bűnözési rátával és komoly alkoholproblémával.
A Reservation Dogs finoman, de érezteti a fenti dilemmákat.
A közösség rendőre megjegyzi, hogy a cukor „a fehér ember puskagolyója”, ami azért is nagyon találó, mert rávilágít arra, hogy miként estek áldozatul az indiánok a látszólag „édes megállapodásoknak” történelmük során.
Persze végső soron a Reservation Dogs megmarad játékos és humoros felnövéstörténetnek, mindazonáltal Waititiék sorozata kertelés nélkül felhívja a figyelmet arra, hogy sokkal több film és sorozat kellene foglalkozzon az őslakosok reprezentálásával. Ezt szuggerálja a sorozat vizuális világa is, amely a hétköznapi, kézi kamerás jeleneteket olykor egy-egy szürreális, múltbéli tablóval töri meg. Ezekben a betétekben a képernyőarány és a sorozat színei is megváltoznak, amint egy múltból kilépett indián harcos jelenik meg a képen, aki Bear karakterének komoly-komolytalan spirituális vezetője lesz. Noha a sorozat fókusza Bear-re esik, mind a négy karakter könnyen a néző szívéhez tud nőni. Egymáshoz fűződő barátságuk, szószerinti bajtársiasságuk pedig szépen visszhangozza a mantrát, miszerint a kamaszkor elveszettsége akkor a legelviselhetőbb, ha együtt vagyunk elvesződve a nagyvilágban.
