Sorozat

Gellert kapott – Intelligence

Az NBCUniversal frissen szárnyra kélt pávájának egyik első repülése egy sitcomba csomagolt kiberkrimi. Az Intelligence-szel a Peacock a nevéhez és a valósághoz hűen teszi meg a röppályát: esetlenül kalimpálva, külcsíne miatt azért kedvelhetően. Évadkritika.

Az Egyesült Királyság titkosszolgálatának hírszerzési ügynöksége (GCHQ) segítséget kap, egyenesen az óceán túlpartjáról. Az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) kapcsolattartót küld a kibervédelmi osztályra. A Christine (Sylvestra Le Touzel) vezette, elitnek közel sem mondható alakulat Jerry Bernstein (David Schwimmer) személyében egy olyan emberrel gazdagodott, akit aranyba kellene önteni. Jó forróba. Ő a (sztereo)tipikus nagypofájú jenki, aki bő mellénnyel érkezik kölcsönbe, de aztán gyorsan kiderül róla, hogy ő maga sem különb a többieknél. Már ami a lököttséget és a rátermetlenségét illeti. 

Az Intelligence annak ellenére, hogy a története szerint a Királyság egyik legfontosabb szervezetének, nemzeti és globális kiberfenyegetés elhárítását végző különítményének „szürke” munkanapjait dolgozza fel, mégis minimalista. A szériát létrehozó Nick Mohammed kevés szereplőt sorakoztat fel, a cselekmény szempontjából pedig végig emberi léptékben halad. Értsd; nem az a fontos, hogy éppen egy olyan vírus indult útjára, ami az egész világot veszélybe sodorhatja (nem, nem az a vírus), hanem az, hogy a képzett informatikusok is képesek bedőlni a számítógépen felugró ablakok tanácsára, és kitörölni az állomány személyiség tesztjének leltárát. 

Az Intelligence persze nem kap piros pontot csak azért, mert nem veszi magát teljesen komolyan, hiszen ez egyfajta műfaji elvárás.

Az viszont már dicséretes, hogy mindegyik karakter szórakoztató a maga módján, de ami ennél is fontosabb, egyikük sem tenyérbemászó. Christine egy rideg, szabálykövető vezető, aki képtelen megérteni a csapatszellem fogalmát. A csapatába három hasonló szociopata tartozik. Tuva (Gana Bayarsaikhan) a szűkszavú, nimfomán hacker, aki folyamatosan zenét hallgat, és magasról tesz a külvilágra; az anyjával elő vén szűzleány, Mary (Jane Stanness), aki mellett a Harry Potter-széria Sybil Trelawney-ja a harmonikus énkép illusztrációja. A széria mindenese, Nick Mohammed az egyéniséget és saját gondolatokat nélkülöző Joseph-ként a második számú főszerepben Jerry szöges ellentéte. 

Nem meglepő módon, az Intelligence legkimunkáltabb karaktere a show sztárjáé, David Schwimmeré. 

Egyszerre magabiztos, nagymenő ügynök és kétbalkezes pánikbeteg. Nagy svunggal érkezik meg a tárgyalóterembe, flegmán keresztül csúszik az asztalon, majd lezuhan annak végén. Schwimmer komikus ereje vitathatatlan, minden mimikája, idétlen hanghordozása és bárgyú tekintete aranyat ér. Fel sem tűnik, hogy több mint másfél évtizede nem játszott főszerepet sitcomban. Természetesen a karrierje csúcstermékéről és a műfaj megkerülhetetlen klasszikusáról, Ross Gellerről és a Jóbarátokról beszélek. De nem azért, mert Schwimmer egykarakteres színész volna (bár kétségkívül mindenki úgy emlékszik rá, mint a csávó a Jóbarátokból), hanem azért, mert az Intelligence legnagyobb problémáját hozza felszínre. 

A kultikus sitcom 2004-es fináléja óta is hivatkozási alap a televíziós vígjátékok körében, noha nincs története. Persze, minden részben van cselekmény, ami hellyel-közzel narratív ívet ad a 10 évadnak, de valljuk be őszintén; semmiről sem szól. Minden sztori csak ürügy, hogy helyzetkomikumot fabrikáljanak belőle, s meg is tették, tökéletesen. Az Intelligence is mondvacsinált expozíciókra épül, de csak 6 darabra. Az alig 20 perces játékidő nem baj, de mivel csupán 6 epizódot tartalmaz az első évad, így nincs lehetőség arra, hogy hosszú órákon keresztül kövessük hőseink bénázásait, újabb és újabb helyzetekben. 

Az Intelligence értékelésekor a mennyiség, mint tényező pofonegyszerű matematikai jelleget ölt: ha sok-sok sztorink van, abból könnyű rábökni egy-két kedvencre, de ha majdnem elég egy kezünk ahhoz, hogy ezeket összeszámoljuk és ráadásul mind-mind átlagos, nos akkor már bajban vagyunk. 

És hogy mire nem elég még a 6×20 perc menetidő? Így van; arra, hogy megismerjük a szereplőket. 

A sitcomokat nem azért nézzük, mert látványorgiára, féktelen akcióra vagy épp mélyfilozófiára vágyunk, de még csak nem is azért, hogy komplex történetbe csöppenjünk. Ez másodlagos. Sitcomot a humor és az azt szállító karakterek miatt nézünk. Míg az előbbi vágyat maximálisan kielégíti az Intelligence az abszurd helyzetekkel és olykor nagyon okos poénokkal, addig az utóbbi alatt már rezeg a léc. 

Fentebb azt írtam, szórakoztató minden szereplő a maga módján, és ez így is van, de egyikükről (persze Jerryn és Joseph-en kívül) sem tudjuk meg kik is valójában az emberek, akiket a szívünkbe kellene zárnunk. A szituációs komédia alapvetése a nézők bevonása, az „egy vagyok közülük” érzés megteremtése, az azonosulás lehetősége. Mindannyian gondolkodtunk már azon, hogy én olyan szeretnivaló balfék vagyok, mint Ross, olyan szexmániás hibbant, mint Joey, vagy épp karrierválságba került királylány, mint Rachel.

Az Intelligence szereplőivel nem tudunk azonosulni, igazán megszeretni őket, mert mind-mind egy kaptafa; szociálisan érzéketlen, személyiségzavaros hígagyú, akik nem mellesleg a cselekmény szempontjából még diszfunkcionálisak is. 

Az Intelligence ugyanis ízig-vérig munkahelyi komédia, vagyis a humor fő forrása a munkaügy komolysága és szereplők jelleme közötti ambivalens kapcsolatból ered. Gondoljunk csak a Dokikra. Egy teljesen hibbant banda, személyiségüket tekintve annyi zavarral, hogy pszichológusok adhatnák vissza diplomájukat és felnőtt ember létükre gyermeki énjük irányítása alatt ökörködnek. Mégis nap nap után néznek szembe a halállal, hiszen életeket mentenek, mert ez a dolguk és értenek is hozzá. Nem azért pokolian vicces a sorozat, mert a szereplőik a funkciójukat képtelenek ellátni, hanem mert a feladatuk elvégzésében felszínre tör a személyiségük adta humor. 

Az Intelligence tehát a történetvezetés közben nem csak azért hasal el, mert nincs története, hanem azért is mert annak csírája egy logikai paradoxon. Hogy lehet egy digitális közbiztonságra specializált hírszerzési ügynökséget felelősséggel felruházni, ha még a tintasugaras nyomtatójukat sem képesek megjavítani és képtelenek áthaladni az RFID beléptetőrendszeren? Senkit ne tévesszen hát meg a promószöveg, miszerint „A Peacock original”. Az Intelligence egy exkluzívan terjesztett, vásárolt tartalom. Az NBC ennél jóval többet tud és még csak nem is kell messzire menni a munkahelyi vígjáték szubzsánerétől sem. A már említett Dokik mellett, az Office, A stúdió vagy a Városfejlesztési osztály is a „Pávák” termése, amelyek üde színfoltjai a tucatszámra készített amcsi sitcom-iparnak. 

Fel is kerültek a  21. század legjobb vígjátéksorozatait összegző listánkra, amelyet egy hangzatos állítással kezdtünk.

„Valaki egyszer azt mondta, hogy a szórakoztatóipar legjobb gyorskajája a rohanó világban a szituációs komédia”.

Összeállításunk mintegy az ebben a mondatban rejlő igazság szolgáltatta kiskapu kijátszására hivatott. Ugyanis gyorskaja és ínyenc falat között óriási a különbség. A használt olajban kisütött, futószalagon előállított alapanyagokból készült hamburger és a termelői zöldségből és húsból frissen szervírozott kézműves hambi között is. Mindkettőt megsózhatjuk egy kicsit ízfokozóként, de a lényegen nem változtat, ha nem különleges az alapanyag. Valahogy így van a humorral az Intelligence. Egy ideig laktató tömegtermék az egyre terebélyesedő sitcom- és streamingpiacon. 

Avatar

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya