Las Vegasban folytatódik a Netflix színpompás pankrációja, miközben a GLOW átalakul, de mégsem hazudtolja meg önmagát.
Hogy őszinte legyek, két éve még nem mertem volna nagy pénzeket feltenni arra, hogy – kultikus tévéshow ide, ’80-as évek nosztalgia oda – egy női pankrátorokról szóló tévésorozat meg tudja majd szólítani az egész világot. Aztán persze kiderült, hogy fogadnom kellett volna. A mérhetetlenül bugyuta, de menthetetlenül „bűnös élvezetet” nyújtó birkózó show kulisszái mögött igazi értékeket rejtő ajtók tárulnak majd fel.
A GLOW pedig nagyszerűen játszik ezzel a kettősséggel, miközben újra meg újra meg tud újulni.
Az első évad jelentette az előkészületi fázist, a felkészülést a nagy műsorra, a sokszínű csapat összekovácsolását. A második szezon egy új bizonytalansági tényezőt emelt a történetbe, a „lesz-e műsor?” kérdést az „életben marad-e a show?” váltotta, miközben az emberi tényezők terén még mélyebbre ásott a széria.
Aztán persze kiderült, hogy a GLOW nem marad adásban, hanem egy Las Vegas-i kaszinó színpadán folytatódik, ami nemcsak új díszleteket, hanem új lehetőségeket is adott az alkotóknak. És ők éltek vele, amit rögtön az első részben világossá is tettek. Ugye ennek a történetnek valós alapjai vannak, a GLOW ennek egy fikciós átirata, amibe a készítők most egy másik oldalról csempészik vissza a valóságot.
A harmadik szezon első epizódjában Ruth (Alison Brie) és Debbie (Betty Gilpin) egy rádióműsorban népszerűsítik a Fan-Tan kaszinóban újjáéledő show-t, ám az adás másról is szól. Egy eseményről, amit az egész világ figyelemmel kísért, a Challenger űrrepülőgép kilövését. Mindenki a saját szerepkörében viccelődik, Debbie Liberty Bellként beszél a nagy amerikai pillanatról, miközben Ruth komcsi Zoyája sározza a „bagatell mutatványt”. A repülő végzetes balesete után Ruth lelkiismereti válságba kerül, hisz olyasmin viccelődött, amiből pár pillanat múlva nemzeti tragédia lett.
Fontos momentum ez, ami megadja a GLOW más-más aspektusból visszatérő motívumait. Showbiznisz és a való világ, valamint az egyén helyét a szórakoztatóiparban.
A mai napig aktuális kérdések ezek, amelyek körül újra meg újra parázs vita alakul ki. Egy dal, egy regény vagy egy film hogyan és milyen módon reflektáljon a valóságra? Hogyan foglaljon állást?
Ezek azok a kérdések, amik begyűrűznek az egyén szintjére is, akár átívelő történetszálként, akár az évadon belüli, már-már speciális epizód formájában. Az előzőre jó példa Debbie, aki egyre frusztráltabb amiatt, hogy hetente csak két napot láthatja kisbabáját, akit nem vihet magával a kaszinóvárosba. Ám amikor erre egy másik nő hívja fel a figyelmét, keményen visszaszól.
Cherry (Sydelle Noel) a másik oldalról éli meg ugyanezt. Gyereket akar, de a tervbe beleszólnak az élete más részletei, amitől megijed és menekülni próbál. Nagyon leegyszerűsítve a helyzetet, majdnem mindenki a „kosztümös énje” és a valós személyisége közt őrlődik, ami a legtöbb esetben jóval túlmutat a karrier kontra magánélet ellentéten.
Egy hatásos írói döntéssel – a korábban említett speciális epizódokkal – pedig tökéletesen ki is aknázzák ezt a lehetőséget, mikor megfosztják a karaktereket a szerepüktől. Az egyik ilyen epizódban a lányok, hogy feldobják a minden este ismétlődő show unalmát és segítsenek egyik társukon, szerepeket cserélnek. Itt jön rá Jenny (Ellen Wong), hogy mennyire méltatlan, hogy ázsiai sztereotípiát játszik, mert most kívülről látja azt. Még ennél is nyilvánvalóbb Sheila (Gayle Rankin) átalakulása, aki a való életében is a farkaskosztüm mögé bújik, ám egy drag queen (Kevin Cahoon kiváló vendégszereplésében) ébreszti rá, hogy
a kosztüm nem mindig csak kosztüm, vagyis az, de az élet is csak kosztüm.
Sok fontos téma kerül elő tehát, miközben a felnőttek még felnőttebbé válnak, de ez messze nem jelenti azt, hogy a sorozat átmenne valamiféle depressziós megmondóshow-ba. Nem, a GLOW mint mindig, most is tökéletesen kezeli ezt a sok kettősséget. Az eddig is hús-vér, valós problémákkal küzdő karaktereknek ad még több dimenziót, miközben újabb mellékszereplőket mélyít el. Nemcsak megpendít, de szépen végig is vezet kényesebb témákat, de közben ugyanaz a pezsgő, színes és vicces vígjáték marad, mint eddig. Ugyanaz a bűnös élvezet, ami mögött van releváns tartalom is.
