Fókuszban Sorozat

Az Apa, aki mindenki keresztjét hordozza – Godfather of Harlem

Nemsokára érkezik a The Irishman a gengszterfilmek összes nagyágyújával, amihez első blikkre jó bemelegítésnek tűnik a Godfather of Harlem. Az Epix sorozata az Amerikai gengszter Frank Lucasának mesterét követi nyomon.

Bumpy Johnson (Forest Whitaker) alcatrazi száműzetése után visszatér Harlem utcáira, hogy visszaszerezze, ami az övé: magát Harlemet. Ehhez nem csupán a börtönévei alatt megerősödött Genovese családon, s vele Chin Gigantéval (Vincent D’Onofrio) kell megbirkóznia, hanem az új Amerikával. Kompromisszumra kell jutnia egy új ideológiával, a fekete polgárjogi mozgalommal, a vallási felekezetekkel, a rivális famíliákkal és saját lelkével is.

Végy egy valamire való bűnvezért, egy tetszőleges gettót, csomagold egy romantizált királydráma köntösébe, s voilá, kész a gengszterfilmed! Ennyire egyszerű volna ez az egész? Közel sem. Van egy apró, de annál fajsúlyosabb, ha úgy tetszik, végzetes adaléka: akárcsak egy kondér milánói elkészítéséhez, szükséges a hajszálpontos arányérzék. Ha túl sok benne az olaj vagy a paradicsom, esetleg nem megfelelő hőfokon kerül tálalásra, megfekszi a gyomrunk, a pocakunk simogatását pedig nem egy önelégült elterpeszkedés, hanem egy kis róka kíséri. 

A Godfather of Harlemnek is ez a kritikus pontja: egy finom, hosszú évekig elálló ínyenc fogás lesz, mint az Amerikai gengszter, vagy egy gyomorégető katyvasz, mint a Gotti?

Nem vagyok én jósnő, hogy egy rész után megmondjam, csupán remélhetem, hogy előbbi kategóriába esik majd. Merthogy potenciál az van benne. Johnson története kiváló alapanyag, tele étvágygerjesztő adalékokkal. Kivételes akaraterőről tett tanúbizonyságot, miután 10 évnyi börtön után visszaszerezte a nehezen, a ranglétra legaljáról kiharcolt területeit, amely felett egészen haláláig uralkodott. Vérrel átitatott pályaművében az olasz Cosa Nostra New York-i helyőrsége (5 nagy família) és minden idők egyik legnagyobb hatású afroamerikai polgárjogi harcosa, Malcolm X is kitüntetett szerepet kapott. Meg is kapjuk őket, sőt külön öröm, hogy a legendás iszlamista vezető bőrében a Selma után ismét Nigel Thatch bújt, ellopva a show-t a többiek elől. Közeledünk a széria, vagy legalábbis a pilot egyetlen számottevő problémájához.

Egy igazán jó étel egyik legfontosabb hozzávalója a fűszerezés, s tűnjön bármennyire külsőségnek a gengszterfilmnek is a stílus, a hangulat az egyik fő sikerkovácsa. Ebben a Godfather of Harlem, leszámítva a korhoz teljesen hűtlen és a ledönteni kívánt sztereotípiákat inkább elmélyítő gengszterrap zenei betéteket, egészen jól teljesít e téren. Azonban botor módon belesétál két műfajának kelepcéjébe. A gengszterfilm, egyszersmind az életrajzok legnagyobb buktatója, ha történetet, s vele elsősorban főhősét túlságosan is romantizálja. Sőt, Whitaker karakterét helyenként már-már idealizálja. Ez az ember csepp-, por- és ütésálló, s ahhoz képest, hogy egy kegyetlen diktátor volt, itt most mint messiásként menti meg bármely ismerősének bármely hozzátartozóját.  

Persze ez a dolga egy keresztapának. De ahhoz, hogy megértessem ennek problémás mikéntjét, nem kerülhetem el az első epizód egyik fontos történését, vagyis spoiler következik.

A két hadban álló vezér (Johnson és Gigante) közti viszály gyorsan a tetőpontra ér, ám egy új veszedelem üti fel fejét: a szerelem. Bumpy besegít a család régi ismerősének, egy kétségbeesett anyának, akinek fiát egy fehér lány szinte elragadta tőle. A lányról kiderül, hogy Gigante lánya, Stella (Lucy Fry), így a keresztapa, a faji megkülönböztetés és egy háború kitörésének elkerülése végett elküldi a városból a fiút, a lányt pedig átadja apjának. Mondván, hogy Rómeó és Júlia történetében nem a szerelem a lényeg, hanem, hogy a végén mindkettő meghalt. Erős jelenet, szó se róla, csakhogy a valóságban semmi ilyesmi nem történt. A tinirománc puszta színezés, ha úgy tetszik, hazugság. Csak azt a célt szolgálja, hogy a kedvelhetetlen főhőst, patetikus gondolatokkal tegyék szerethetővé, erkölcsi és morális dogmaként tüntessék fel tetteit. A Godfather of Harlem záró képsora is ezt a pátoszt erősíti, egy az előzményeit látva teljesen illogikus és mérhetetlenül szappanoperás fordulattal.

A Narcos készítői, Chris Brancato és Paul Eckstein a Godfather of Harlemmel ugyanazt a hibát vétették, mint sok más biopic alkotó. Egy önmagában is elég érdekes sztorit túlfűszerezték izgalmas, de pilothoz túl sok mellékszállal (még Fidel Castro ténykedése, a zeneipar átalakulása is említést kap). Túl sok infó egy megalapozó epizódhoz, túl sok hatásvadászattal operáló, de következetes történet. Bukdácsoló hangulat egy bukdácsoló politikai érában. Akarat és tudás, egy emiatt csapongó epizódban. Döcögős kezdés egy, remélem, Amerikai gengszter és Boardwalk Empire minőségű újkori bűneposzban. 

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..