Az Amazonnak és a BBC-nek hála tovább bővül a Neil Gaiman-adaptációk tárháza. A Good Omenst látva két dolog bizonyos; az írókat a Vatikán ki fogja tiltani, a sorozatbarátok viszont a mennyekig magasztalják.
Közeleg a világvége, hisz a gyermek, ki a sötétség ura lesz majdan, a kis Antikrisztus megszületett, és az a sorsa, hogy egy angol diplomatacsaládba költözzék. Az angyali Aziraphale (Michael Sheen) és a démoni Crowley (David Tennant), akik már a kezdetek kezdete óta az emberek világában élnek, szusit esznek és Bohém Rapszódiát hallgatnak, elhatározzák, hogy egyesítve erőiket, az arany középúton terelgetik majd a Sötét Herceget (Sam Taylor Buck). Céljuk, hogy mind a Menny, mind a Pokol kívánalmainak megfeleljen a kis Warlock. A baj az, hogy rossz gyereket istápoltak. Eközben Adam, a sötétséget hozó, békésen éli a kispolgári gyerekek teljesen átlagos életét.
A Terry Pratchett társszerzésében íródott Good Omens (hazánkban Elveszett próféciák) című, nem éppen kereszténybarát, de annál megkapóbb humorú fantasy-eposz
már a negyedik tévés feldolgozás a gaimani életműből. A kevéssé ismert Likely Stories mellett a Lucifer című sorozat főszereplője is (részben) az ő nevéhez köthető, még a képregényíróként töltött időkből. Eddig a legnagyobb durranása persze a 2017-ben indult Amerikai istenek. A második évad előkészületeinek botrányaiból végül egy kritikusokat megosztó produktum született, de a nézettsége töretlen, így az 5 szezonosra tervezett történet már meg is kapta a zöld utat a folytatáshoz.
Mind a sorozat, mind a nagyvásznon bemutatott filmek (Csillagpor; Coraline) jól ragadták meg Gaiman stílusát, de írói zsenialitása abban rejlik, hogy nem csak egyféle stílusa van, és ezeket a stílusokat úgy váltogatja, mint kaméleon a színét. Nemcsak egy-egy művét tekintve, hanem akár egy röpke fejezeten belül is képes fennkölt prózát varázsolni egy mezei bohózatból anélkül, hogy mesterkéltnek hatna.
A Prachettel közös Good Omens azonban, a témájából eredően, precizitást és következetességet vár el.
A Good Omens első számú próbatétele a stílusbeli kötöttsége miatt az volt, hogy ne silányuljon egyszeri keresztényparódiával ízesített limonádévá (mint az Evan, a minden6ó). Szerencsére Gaiman maga vállalta a forgatókönyv megírását, így azzá varázsolta történetét ami; egy pofátlanul humoros, gátlástalanul vicces és elképesztően őrült valláskritikává, ami előtt még a Brian élete is megemelné a töviskoszorúját. Már a sorozat első percei ezt az attitűdöt bizonyítják; a klasszikus bibliai ábrázolásmódok idejének vége.
Isten, aki egyben narrátora is az őrült történetnek, Frances McDormand (Három óriásplakát Ebbing határában; Fargo) hangján szólal meg. Elmeséli, hogy a teremtés időpontját övező elméletek mind hamisak, hiszen az a bizonyos vasárnap I.e. 4004. október 21-re esett, reggel 9:13-ra. Sőt, „az emberiség afrikai eredetének” elméletét is keresztezik a Genezissel; Ádám és Éva tulajdonképpen miért ne lehettek volna színesbőrűek?
Gaimanék agymenését a rendező és társ forgatókönyvíró Douglas McKinnon (Ki vagy, doki?; Sherlock) remek humorérzékkel vizualizálja.
Nincs ember, ki nem hallott még az Antikrisztusról, de kétlem, hogy eljövetelére gondoltunk volna már a klasszikus “itt a piros-hol a piros” kártyatrükk tipikus eseteként. Pedig így történt; a piros jelöli a családot, akiket kiválasztottak a csecsemő felnevelésére, csakhogy a nagy keveredésben szem elől veszett a megfelelő lap, így az Armageddon-felelős jövevény rossz kezekbe került. Ez a pokoli véletlen, Isten elmondása alapján, nem azért következett be, mert az ember eredendően jó vagy rossz volna. Hanem azért, mert eredendően ember, aki hibázik.
A Good Omens második próbatételét a főszereplő duónak kellett teljesítenie. És hála Istennek, teljesítik. Sheen (Frost/Nixon; Alkonyat-széria) , az Antikrisztus megtérítésének bukásra ítélt feladatát magára vállaló angyal szerepében imádni valóan naiv és emberi, Tennant (Ki vagy, doki?; Jessica Jones) pedig az önnön létezésének lényegét meghazudtolóan, az emberiség sorsáért aggódó démonként ripacskodik ördögien. Dinamikájuk megkérdőjelezi az ismert toposzokat, miszerint van a jó és van a rossz erő, ami irányítja az univerzumot –
lerészegedésük végtelenül triviális, összefüggéstelenül beszélnek, böfögnek és szédelegnek, csak a témájuk épp nem a hétvégi focimeccs, hanem az univerzum megmentése.
Mellettük olyan színészek brillíroznak mint a már említett McDormand, aki bebizonyítja, hogy Isten nem csak Morgan Freeman hangján tud lyukat beszélni az ember hasába, vagy Jon Hamm (Mad Men; Nyomd, bébi, nyomd!) mint a pojáca arkangyal, Gábriel. A későbbiekben feltűnő Benedict Cumberbatch (Doctor Strange) mint Sátán, vagy Brian Cox (Jutalomjáték) mint a Halál pedig már csak hab ezen a mennyei tortán.
https://youtu.be/hUJoR4vlIIs
Az Amazon az év egyik legzseniálisabb vígjátékát sajtolta ki Gaiman és Pratchett történetéből. A Good Omens kitűnő szereposztással, kreatív rendezéssel és egy magvas gondolati mezővel bír; „az élet egy pókerjátszma vakokkal és egy örökké mosolygó osztóval, aki nem árulja el a játékszabályokat”.
