Előzménysorozatot kaptak a Grease rózsaszín dzsekis hölgyei. Az ikonikus musical mellékszereplőinek eredettörténete pedig mindent bevet, hogy egyszerre hódoljon az elődjének, mégis reflektáljon a 21. századra. A nagy igyekezet azonban komoly disszonanciát okoz. Kérdés az, hogy képes-e ezt kiegyensúlyozni a Grease: Rise of the Pink Ladies minden más elemével?
A kritika az első két epizód alapján készült.
Kezdhetnénk azzal, hogy ma már semmi sem szent, ha valaki olyan ikonikus anyagokhoz próbál visszanyúlni, mint a Grease (vagy magyar címén Pomádé), de valójában már az eredeti filmet követő 5. évben folytatást kapott a világhírű musical. Így nem meglepő, hogy főleg a mai mozgóképes világ kényelmessége és lustasága révén most sorozat formájában kapjuk meg a film mellékszereplőiként megismert Pink Ladies eredettörténetét.
Azért sem lehet igazán szentségtörésként tekinteni a Paramount alkotására, mert az foggal-körömmel próbál fejet hajtani – természetesen a 2023-as PC-trendekhez szigorúan igazodva – a nagy előd előtt.
Olyannyira, hogy éppen ez okozza a Grease: Rise of the Pink Ladies vesztét.
És az érezhető disszonancia pont onnan ered, hogy a mai világot egyszerűen szinte lehetetlen ráhúzni az 50-es évekre. A készítők próbáltak merészek és bevállalósak lenni – és bizonyos esetekben üdítő és dícséretes a sablonkarakterek megbolygatása –, de a musical nem modern korba helyezése csak rossz ízt hagy a szájban.
A helyszín, a jelmezek, a mozdulatok, a fények, a kamerabeállítások mind-mind ismerősek. A felcsendülő dalok egy része pedig teljes átemelés az eredeti filmből. Halvány a vonal a főhajtás és az utánzás között, és a Grease: Rise of the Pink Ladies sajnos az utóbbi felé hajlik. Még úgy is, hogy kínkeservesen próbál modern is lenni egyben.
Azzal, hogy nem a mában járunk, de nagyon is mai üzenetekkel operál a sorozat – női egyenjogúság, másság ünneplése –, valahogy fáradtnak és unalmasnak hat az alkotás vizuális világa. Ne kerülgessük a forró kását: ezt már mind láttuk – és nagyban hallottuk is! – közel 45 évvel ezelőtt. És noha a nosztalgia faktor fel-felsejlik, a Grease túlságosan összeforrt a két főszereplővel. Nem egy erős franchise-ról van szó, amely könnyen elbír új karaktereket és új történeteket úgy, hogy közben ismét sikert érjen el.
Nem volt tehát alapvetően könnyű dolga a sorozatért felelős Annabel Oakes és Aletha Jones párosának, akik a Paramount égisze alatt álmodták „újra” a Grease életérzést. Illetve annak 2023-as rózsaszín imázsát.
A feladat pedig túlságosan nagy falatnak ígérkezett.
A történet a Grease alaphelyzetével indul, de itt a menő srác, Buddy szerelmes lesz a stréber lányba, Jane-be és felvállalja kapcsolatukat az új tanév kezdetén. Egy pletyka azonban besározza a lány jó hírnevét – ami azért az ’50-es évek elején még tényleg számított valamit. A pár szétmegy, hogy aztán egymás ellen fussanak a diákönkormányzat legmagasabb pozíciójáért. Jane új barátokra lel Olivia, Nancy és Cynthia személyében, miközben a gimi fekete bőrdzsekis fiúbandájának vezérével is alakulni kezd valami.
A sztori tehát nem eget rengetően eredeti, még akkor sem, ha megpróbálják arra felhúzni, hogy a lányok mindenre képesek, amire a fiúk. Sőt, ez a vonal olykor visszafele sül el. Ugyanúgy begyógyszerezik a fiúk italát, ugyanúgy tönkreteszik mások munkáját a kampány során, valamint az iskola elleni meglehetősen random protestálás során az egész suli előtt egy színpadon tolják le mind a négyen nadrágaikat. Mindezt akkor, mikor Jane legfontosabb problémája az, hogy mindenki azt hiszi, könnyűvérű. A látványos feminizmus-pártolás mellett talán nem azon kellett volna először elgondolkodni, hogy meg tudják-e ezeket tenni a lányok is, hanem azon, hogy meg kell-e ezeket tenniük.
A frissesség hiányát sajnos a szereplőgárda sem segíti. Hollywood végtelenül sok ideig játszotta ki a „25 éves színészeket eladom 17-nek” kártyát, de pont az elmúlt éveknek köszönhetően mintha végre jobban létre jött volna az egyensúly. Egyre több olyan alkotást látunk, ahol a színészek korukhoz illő karaktereket alakítanak. Míg a 2000-es évek romkomjaiban utólag örök humorforrás a 30-as férfiak gimiseknek való eladása, addig 2023-ban ennek már nincs igazán helye. A főbb szereplők szinte mindegyike a 25 év közelében stagnál, a férfi karaktereket elnézve ez pedig a már az eredeti film esetében is zavaró élményt hozza vissza.
Mintha a Grease: Rise of the Pink Ladies készítői bizonyos döntéseikkel pont a legrosszabb elemeket emelték volna át a ’78-as alkotásból.
Az sem segít, hogy a két rész alapján egyelőre nem sok igazán szimpatikus szereplővel találkoztunk, aki érdemes a figyelemre. Jane a tipikus jókislány, aki egyszerre belevaló és rátermett is. Gyakorlatilag a modern kori Sandy. De ennél több egyelőre nem bujkál benne. A lányok csapatának másik vezetője Olivia, akit próbálnak különc kívülállóként beállítani, aki fittyet hány mindenkire, ugyanakkor toronymagasan az iskola legszebb lánya, akiért bomlanak a fiúk. Ráadásul eddig úgy tűnik, hogy viszonya volt az egyik tanárjával. Egy másik nagyon fontos cselekményszál, amelyet egyelőre nem kezel elég szenzitíven és vesz elég komolyan a sorozat. A gang része még Nancy, aki többre vágyik a kisvárosi életnél, valamint Cynthia, aki fiús lányként először a fiúbandához szeretne csatlakozni.
Szinte borítékolható volt, hogy a mai kulturális klímában felvonultatnak majd egy karaktert, akiről ugyan még nem derült ki, de vagy homoszexuális vagy transzszexuális, de minden jel ezek egyikére mutat. A baj csak az, hogy az őt megformáló Ari Notartomaso eszméletlenül manírosan játssza a szerepet. Olykor mintha szinte paródiát néznénk, de legalábbis egy kezdő színészt, akinek megmondták, hogy most nagyon fiúsan kell viselkedned minden egyes pillanatban. Harsány és gúnyos, merész és csintalan, laza és alpári. Kifejezetten erőltetettnek hat a játéka. Ugyanez igaz a rivális lánycsapat egyik tagjára, aki olyan szinten játssza túl a szerepét, hogy az ember tényleg azt érzi, egy gimis drámatagozat előadását nézi.
És ha már előadás, a sorozat másik problémája a filmbeli és a színházbeli látványvilág közötti állandó ingadozás. Sőt, ezt megfejeli azzal, hogy a musical betétek egy része modern kori pop klippek hangulatát idézi meg. De összességében sokszor azt érezni, hogy nem is egy filmet vagy sorozatot, hanem egy színdarabot nézünk. Ez kizökkenti a nézőt, és még távolabb helyezi nemcsak a szereplőket, de az egész történetet.
Ez pedig úgy, hogy eleve sem könnyű az azonosulás a megismert csapattal, finoman szólva sem emeli a nézői élményt.
Legyünk őszinték, a Pink Ladies eredete nem feltétlen kelti fel az emberek érdeklődését. Éppen ezért kellett (volna) ennél sokkal de sokkal többet beleadni ebbe a koncepcióba, ha a készítők elvárják, hogy leüljenek elé a nézők és ki is tartsanak az évad végéig. A sokkal többet nem is a legjobb megfogalmazás, hiszen érződik az igyekezet és helyenként szépen átjön a szakmai minőség is. Inkább a rossz döntések sorozata mind a nosztalgia csontjának rágása, mind a szerencsétlen színészválasztás, mind az erőltetett modernizált tartalom terén az, ami egyszerűen túl egyenetlenné teszi a sorozatot.
