Nemrégiben ért véget a BBC legutóbbi horrorsorozata, a pszichotikus Requiem. A hatrészes miniszéria hamisítatlan angolságával elsősorban nem a pulzusunkat teszi próbára, sokkal inkább a kis szürke agysejteket és az általunk vélt igazságba vetett biztos hitet, ami egy pszichothriller esetében igencsak üdítően hat.
Penllynith, Wales. Hosszú idő után ismét rejtélyes dolog rázza meg a város lakosait; Ewan Dean öngyilkos lesz. Legalábbis úgy tűnik. Janice Grey (Joanna Scanlan), a főszereplő (Lydia Wilson – Időről időre) édesanyja szintén véget vet az életének, ráadásul a lánya szeme láttára. Matilda nyomozásba kezd, anyja dolgai között Penllynith-ben készült fotókat talál. Elutazik a kopár faluba, ahol titokzatos összefüggésre bukkan Janice és az öreg Dean halálával kapcsolatban. Mindkettejüknek köze volt az ötéves Carys Howellhez, akinek 23 évvel ezelőtt nyoma veszett a walesi városkában.
Jéghideg világ ez, amiben az érzelmek fogyóeszközöknek számítanak, s utánuk csak a frusztráltság marad, az ismeretlentől való szorongás.
Ezt érzi Matilda, ezt érzem én is. A történések megmagyarázhatatlanok a realitás talaján – el kell rugaszkodni a természetfeletti jelenségek irányába. Így kapcsolódik a nyomozás az okkultizmushoz, szimbiózisuk a sorozat végére kikerekedik, komplex, már-már hihető elegyet alkotva.
A szerzőpáros, Kris Mrksa és Mahalia Belo nagy érdeme, hogy roppant precíz alkotói koncepcióval tudták egybemosni e két világot anélkül, hogy túlzsúfolták volna. Hiszen van itt minden, ami egy klasszikus rémtörténetben fellelhető; a tükrök misztikuma, emlékszerű látomások a gonoszról, vérfarkas szál, no és persze maga a démoni hatalom. Ezekkel a hagyományos zsánerelemekkel kellemes emléket állítanak a régi nagyoknak, Hitchcock Psychójának, a Polanski rendezte Rosemary gyermekének, a Truman Capote-féle Az ártatlanoknak és még számos más horror ideálnak, s emellett még a történetet is jól rétegzik. A felszín alatt azonban egy feszült, elgondolkodtató krimi és családi dráma munkálkodik. E két dimenzió között őrlődnek a szereplők, akik bár helyenként vérszegényen reagálják le a körülöttük megelevenedő horrort, a drámai vonalon mégis nagyszerűen játszanak.
És micsoda drámáról van szó! Ha nem dőlünk be a széria műfaji félrevezetésének, és képesek vagyunk az első rész után elvonatkoztatni a horror jellegtől, kincsre bukkanunk. Egy ilyen típusú sztorival kapcsolatban a nézői hipotézis szerint jump scare-ek egész hada fog ránk támadni. Sajnos ez egyre többször igazolódik be manapság. Noha a Requiem sem riad vissza használatuktól – sőt ezek számítanak leggyengébb pontjainak – mégis inkább árnyalt karaktereket és helytálló misztikumot kínál, mintsem horror kliséket. Az igazságot minden áron tudni vágyó Matilda mellett a többiek is saját múlttal, jellemmel és célokkal vannak felvértezve. Van időnk megismerni mindegyiküket, különösen Matilda legjobb barátját, Halt (Joel Fry – Trónok harca), aki a legkiforrottabb karaktere a sorozatnak, az idehaza főként a Trónok harca Selyse Baratheonjaként ismert Tara Fitzgerald pedig most is hátborzongatóan alakít. A pazar színészi játék és a koherens történet ennek ellenére csak hab a tortán, hiszen
a Requiem legnagyobb erőssége a Ragyogást idéző hangulata.
Elsősorban nem az adott helyzetben történő félelmetes események miatt ülök lélegzet-visszafojtva, hanem maga a helyzet, egy láthatatlan erő adja a frusztráltságot. A fakó walesi táj, a befalazott ablakú szobák, a zene- és hanghatások, valamint a fények mesteri manipulálásának hála, a kicsi Carys sorsának kibogarászásának története szinte fojtogat. A borzasztó aurát rendhagyó képkomponálással lovagolják meg, minden jelenetet egyedivé téve. A kísérletező, a megszokottól eltérő látványvilágával küzdeni kell, néha kis is zökkent a ritmusból, de ekkor jön egy új fejlemény, ami visszaterel az események sodrásába.
Mire eljött a végkifejletet, már minden összeállt, gondoltam. Valójában viszont még több kérdésen rágódtam, mint amennyire választ kaptam. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a sorozat ne varrta volna el a szálakat. A teljes lezárás mellőzésével a készítők – a kevesebb néha több elve szerint – elkerülték a túlmagyarázás veszélyét a nézőre bízva a háttérben húzódó történések miértjét, miközben felteszik a kérdést: a tudatlanság valóban áldás?
A Requiem tehát nem egy vérben tocsogó adrenalinbomba, amiben tudjuk, mi a jó és mi a rossz, s így egy pilot rész után kész tényként szembesülünk a végkifejlettel. Nem, ez egy lassan kibontakozó, a suspense-t könyörtelenül fokozó gyászmise, az ítélőképességünk és igazságérzetünk próbatétele.
A sorozat Magyarországon a Netflixen érhető el.
https://www.youtube.com/watch?v=ZezZpnne9es
