Sorozat

Ha/Ver Sin City-i kombója… – Legyőzhetetlen (2. évad)

Megkésve bár, és törve is, de megérkezett a Prime animációs zászlóshajója második évadának második fele. A Legyőzhetetlen (Invincible) folytatására talán indokolatlanul sokat kellett várni, de a szezonfinálét látva, megérte. Nézzük, hogy az obszcenitásában kéjesen fürdőző szuperhős-sztori mitől…

Legyőzhetetlen. Galaktikus léptékű, mégis emberi. Mark Grayson (Steven Yeun) a távoli Viltrum nevű bolygó egyik legkiválóbb hódítója, Nolan (J. K. Simmons) fiaként előbb tovább kívánja vinni örökségét, később mégis megtagadná. Apja ugyanis az a Mindenember, aki a világunk legerősebb védelmezőjeként Mortal Kombatba illő módon préselt növénygyűjteményt eszkábált az Igazság Ligája-rip-off Föld Őrzőiből. A fiú még csak tinédzser, így az ilyenkor szokásos problémákkal kellene foglalkozzon. Szerelemmel, tanulmányi kötelezettségekkel anyja, Debbie (Sandra Oh) felügyeletében, nem bolygóvédelemmel, végképp nem interplanetáris konfliktusokkal a Globális Védelmi Minisztérium igazgatója, Cecil (Walton Goggins) parancsnoksága alatt. A gyorsan az új Őrzőkké avanzsáló Tini Csapat nevű tini csapat beugrós melósaként mégis fel kényszerül venni a harcot a bolygót kívülről és belülről egyaránt támadó idegen civilizációkkal.

Ma már Dunát lehet rekeszteni az R-besorolású, atipikus szuperhős-sztorikkal. Az igény ezekre nem újkeletű, gondoljunk csak Alan Moore (Watchmen, Swamp Thing) vagy Frank Miller (Daredevil, Batman-könyvek) képregényírók munkásságára, nem beszélve azokról, akik nem a szigorúan vett szuperhős szubzsánerben kacérkodtak természetfeletti erőkkel, mint pl. Neil Gaiman (Sandman). Ők kövezték ki többedmagukkal a 2010 környéki sorozatbumm óta egyre masszívabbá váló trendre az egyik legnagyobb hatást gyakorló generáció útját. Az egyik első torrentcsászár ugyanis az a(z igaz, nem szuperhős törtenet) The Walking Dead volt. Bár kapott hideget-meleget, de kétségkívül nagy hatással volt a Trónok harca előtti alapozásban. A zombióriás pedig történetesen éppen annak a Robert Kirkmannek az agyszüleménye, akinek köszönhetjük a szóban forgó szériát is, ami talán nem…

Legyőzhetetlen, de méltó vetélytársa a jelenleg futó legjobb korhatáros (meg úgy egyáltalán) szuperhőskirály címért folyó versenyben az Amazon istálló másik, fényes-véres szőrű paripájának, A Fiúknak

A Garth Ennis képregénye magasra tette a lécet, a belőle adaptált, Eric Kripke vezette élőszereplős sorozat antihős mítosza pedig rendületlenül emeli is azt. A két Prime széria összevetése mindenképp tanulságos, – pláne a hasonszőrű szériák (Doom Patrol, Peacemaker) tumultusában – mert míg Kripkéék hagyományosan viszonyulnak a rendhagyó tematikához, addig Kirkmanék paradox módon, rendhagyóan. 

A Legyőzhetetlen a szó legszorosabb értelmében véve kommersz. Már, ami a felszínt illeti. 

Mark egy nagybetűs hős, erkölcsileg, morálisan mindig a rosszak fölé igyekszik tornyosulni. Odaadó, szerető és naiv. A lehető legtávolabb áll Az Öngyilkos osztaghoz hasonló, alapvetően nem feltétlenül gonosz szemétládáktól, de a Logan-féle búval baszott hümmögőktől is, ez a sorozat pedig mindenek előtt az ő fejlődéstörténete. Eleinte még képtelen elfogadni, hogy viltrumi származásából adódó ereje nem tör a felszínre, később épp annak létezését szeretné eltörölni. Ő Hughie A Fiúkból – persze mindenható erővel. Barátaitól (Will [Andrew Rannels]), szerelmétől (Amber [Zazie Beets]) és legközelebbi szövetségesétől, az egy különkiadásban bivalyerős háttértörténet szerző Atom Eve-től (Gillian Jacobs) legalább annyira függ, mint a szülői elvárásoktól. 

A Legyőzhetetlen egy klasszikus értelemben vett young-adult mese az én kiteljesedéséről és az erő felelősségteljes használatáról, amit az első évadban krimibe ágyaznak. Mindentudó perspektívából szemlézzük Debbie érzelmi, Cecil munkaügyi (és baráti), valamint a démondetektív Damian Darkblood (Clancy Brown) materiális alapú nyomozását a Föld Őrzőinek lemészárlása kapcsán. Ez az attitűd már csak azért is dicséretes, mert a Columbóval, újabban a Poker Face-szel, legutóbb pedig az Elsbeth-szel fémjelzett inverz nyomozósztori nem véletlenül ritka, mint a fehér holló. Az apja iránt naivan rajongó Mark drámája azért csapódik be elementáris erővel, mert ahogy mi, nézők egyre jobban megkedveljük őt, egyre inkább szurkolunk, hogy elkerülje a garantált traumát. 

Karakterfejlődését egy rendkívül egyszerű, mégis roppant hatásos kellékkel támogatják, vizualizálják minden egyes epizódban. 

Formanyelv, narratíva és attitűd tökéletes kohéziója a főcím, amely érzelmi töltettől függően, de minden esetben akkor robban, szomorúan kúszik, vagy épp bohém mód libben be, mielőtt kimondáná egy szereplő: Legyőzhetetlen

A főcím „patyolattiszta” kékjét-sárgáját epizódról epizódra egyre több vér borítja. 

A második évad még ezen a mikroszinten is ott folytatja, ahol abbahagyta. A kártya megtisztul a vértől, s immár repedések keletkeznek a megmaradó vörös betűkön. Ez a szezon más, ahogyan a népessége is megváltozott. A világ még nem ocsúdott fel hőse árulása alól. A feleség a férje gonoszságából. A fiú az atyai pofon után. Nem csoda, volt belőle bőven. A nyomozás helyét átveszi a gyász. Az igazság keresését, annak felejtése. 

Kirkman szerint, akinek tetszett az első évad, az imádni fogja a másodikat.

Aki pedig imádja ezt az évadot, el fog ájulni a már készülő harmadiktól. Ezutóbbit még nem tudhatjuk, előbbit viszont vastag filccel aláhúzom. A második felvonásban kevesebb a nyersen sokkoló jelenet, de továbbra is az a véres, letisztult animációval operáló, éles nyelvű széria, aminek elsőre is tűnt. Ráadásul kiegészült egy csomó ismert vagy új szereplő mellékszálával és azok meglepő mélységeivel. 

Az Őrzők közül Halhatatlan (Ross Marquand) és Robbantonio (Jason Mantzoukas), de még Donald ügynök (Chris Diamantopoulos) is személyes drámával gazdagodik. A legkellemesebb mélyítést azonban a férje által kisállatként kezelt Debbie kapja. A traumáját elfolytó anya anonim szuperhős-özvegyek gyűlésre jár. Maternális dilemmák megszemélyesítésévé válik a már eddig is erős női karakter, s többször ténylegesen képes ellopni a show-t a már sokszor látott romantika és hivatás összeférhetetlensége miatt vívódó Mark elől. 

Az új belépők oldalán is igazi csemegéket találni. Sterling K. Brown elképesztő átéléssel kölcsönzi hangját a Doctor Strange-szerű, dimenzióváltásra képes Angstrom Levy nevű misszionáriusnak. Célja a megannyi párhuzamos világ tudásának összegyűjtése az emberiség fejlesztésének oltárán. Azonban útjába áll éppen a jósága által generált konfliktus, mely az évad fináléjában a mindenkori próféciák öngerjesztő folyamatává kulminálódik. Ezzel ráadásul a Pókverzum-filmek és a Minden, mindenhol, mindenkor után újfent leckét szolgáltat a gigastúdióknak (a temérdek popkulturális szarkazmus mellett):

a multiverzum, ha nem a kommercializálódás a cél, hanem egy vízió eszköze, igenis… Legyőzhetetlen

A sztori komplex, az előadásmód obszcén, de mindenek előtt, szabad a vezénylés. Ez a széria legelemibb ereje, ami igazán felhívja a figyelmet a tudatos építkezésre. Tapintható, hogy a Prime szabad kezet adott Kirkmannek, aki kreátorként vezethette saját címének adaptációját. Ennek egyik ékes példája az aktuális évad harmadik epizódja, amelyben tartja a saját szabályrendszerét, mégis meglepi a nézőket. Amikor grammatikailag és logikailag is felvillanhatna a „Legyőzhetetlen” főcím, helyette mégis az első évadból megismert Allen, a földönkívüli cím kerül elő, hiszen ez a unopai mellékkarakter távolról sem mellékes „filler-epizódja”. Aztán, a szokásos stáblista utáni jelenet következik – ami valójában az aktuális epizód második fele! 

Ráadásul Kirkman saját elmondása szerint is sokat tanult a The Walking Dead gyártási folyamatából: „Ne javítsd meg azt, ami nem romlott el”. Pontosan tudja, miért tudott megélni a befejezett története 144 lapszámot a képregény-boltok polcain, miért szeretik Legyőzhetetlent a rajongói. Pontosabban: miért lettek a története rajongói.

Az, hogy tartja az eredeti mű fókuszpontjait, még nem jelent szó szerinti másolást.

Más-más mechanika szerint működnek a képregény paneljei és az animációs mozgókép kockái, de van amiben osztoznak; a büdzsé szorításában. A szezon sokat csúsztatott második felében jópofa önreflexióban ki is mondja egy karakter, mivel lehet megfogni a pénzt és gyorsítani a gyártási folyamatot, ha animációról van szó (például, lassan mozgó, de valójában mozdulatlan karaktereket láttató totálokkal, vagy a beszélő ansnittjével), s egyben elnézést is kér a megvárakoztatott rajongóktól. 

Pedig nincs miért. Megérte várni, mert a Legyőzhetetlen második évada mindent egybevetve, legalább ugyanolyan jó, mint az első. Átvezető egy sokkal sötétebb folytatáshoz, amiben Marknak félre kell tennie mind a gyermeki énjét, mind a naivitását, sőt, talán még az erkölcsét is. 

Az animációs produkciók kedvelőinek bőven van választása. Ha valaki művészibb vizualitásra vágyik, nem biztos, hogy Kirkman szériája a megfelelő. Ha hasonló tematikát keres, a Harley Quinn is szóba jöhet. Ha pedig egy röpke, változatos hentelést szeretne, ledarálhatja az „unokatesót”, A Fiúk ördögi oldalát. De egy biztos, ha valaki most szeretne hosszú évekig tartó szerelembe esni egy felnőtteknek szóló szuperhős animációba, ez a sorozat…

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com