Alfred és Sigbjørn, két matróz élete pokollá válik, amikor kéretlenül a II. világháború közepén találják magukat. A hajójuk nem térhet vissza Norvégiába, mindkét oldal célkeresztjébe kerülnek, a csapások pedig csak sorakoznak. Túlélhető ez a pokol? És ha az egyén túl is éli, vajon kettejük barátsága is képes lesz kiállni az idő próbáját? A Háború a tengeren a világháború ritkán emlegetett résztvevőit emeli főszereplőivé.
Az emberiség talán sosem fog felnőni a potenciáljához. Erőszakosak vagyunk, önzők, kapzsik, érzéketlenek… gyarlóságunkért pedig borzasztó árakat kell fizetnünk. A II. világháború a modern történelem egyik, ha nem a legnagyobb emberi kudarca. És mint ilyen jeles esemény, már alaposan át meg át lett rágva megannyi filmes által. Ismerjük a tábornok homlokredőző, lélekörlő gondjait és a frontvonalon bujkáló közlegény rettegését. Mit lehet még elmesélni?
Gunnar Vikene a világháború általában láthatatlan résztvevőit igyekezett kiemelni a történelemkönyvek lábjegyzeteiből, amikor elkészítette a Krigsseilerent. Norvégia ezzel nevezett tavaly a legjobb nemzetközi filmnek járó Oscarra – amit végül a Nyugaton a helyzet változatlan vitt el, tovább erősítve, hogy az első és második világháborús filmekre még mindig van igény, figyelem. Vikene alkotása ettől függetlenül méltó arra, hogy ne váljon maga is lábjegyzetté. A Netflix felkarolta, és háromrészes minisorozattá alakítva tűzte műsorra.
A magyar keresztségben Háború a tengeren címet kapó film két és fél óráját három órára bővítették, majd egyórás epizódokra szabdalták, hogy megszülessen a netflixes változat. (Azt csak zárójelesen jegyzem meg, hogy a streamingszolgáltató egész nagy figyelmet szentel most a II. világháborús Norvégiának; az évben már téma volt a Narvikban is.)
Az általános ábrázolásoktól elszakadva Vikene nem katonákkal foglalkozik, hanem egyszerű tengerészekkel. Akik nem léptek be egy seregbe sem, nem iratkoztak fel titkos katonai akciókra, hanem belerángatták őket az eseményekbe. A II. világháború alatt ugyanis harmincezer norvég hajózott a szövetségesek oldalán a norvég kereskedelmi flottában.
A kereskedelmi hajók fele odaveszett a különböző küldetéseken, minden kilenc tengerészből egy meghalt.
Ők nem kaptak érdemrendeket, nem tekintették őket hősöknek, és nem énekelték meg gyakran a történetüket.
Róluk emlékezik meg a Háború a tengeren. Nem egy konkrét „valós történet” alapján, hanem egyszerre megidézve azokat a kollektív retteneteket és traumákat, amiket ezek a hajósok átéltek a háború évei alatt. S teszi mindezt két barát történetén, megingathatatlan kötelékén keresztül. A több mint három évtizedet felölelő cselekmény az egyéni sorsokon keresztül szól a világháborúról. Megjelenik például a laksevågi bombázás vagy a murmanszki hajókonvoj, de ezek az egyén szenvedésének táptalajai, nem bemagolandó történelmi események.
A két barátot 1939-ben kezdjük követni, Norvégia német megszállása előtt. Alfred (Kristoffer Joner) és Sigbjørn (Pål Sverre Hagen) a bergeni kikötőben dolgoznak, amikor épp meló adódik. Ám mivel Alfred harmadik gyereke is megszületik, a munka pedig egyre kevesebb, Sigbjørn javaslatára egy kereskedelmi hajó legénységébe jelentkeznek, hogy Alfrednek legyen pénze a családja fenntartására.
A hároméves hajóút végül azonban sokkal nagyobb távolsággá nő Alfred és a családja között. Ahogy Alfred lányának érzelmes kiborulása is előrevetíti, a norvég hajókat sem kímélik a tengeren, ám Alfred mégis útnak indul. Vissza pedig nem is tér közel tíz éven át. A németek hamarosan bevonulnak Norvégiába, Alfred és Sigbjørn pedig a végtelen tengeren találja magát, a hazatérés legkisebb esélye nélkül.
A történelem pedig kíméletlenül megy tovább a maga ismert menetében. Alfredék hajója kikötőről kikötőre jár, és a harcok sem kerülik el.
A háború rettenetes mivoltát a karaktereken keresztül ismerjük meg.
A tényt például, hogy több ezer kiskorú és több száz nő is részt vett a háborúban a norvég tengerészek között, két szereplő, Aksel és Hanna személyén keresztül ábrázolja a rendező. Alfred, utat engedve apai ösztönének, még a háború elől is próbálja megmenteni őket, ám mindhiába. A saját halálsikolyaitól értelmesen beszélni sem tudó, tizenhatéves fiú jelenete is a Háború a tengeren emlékezetes pillanataihoz tartozik.
Egy világháborúból az egyén nem törhet ki. Nincs az a furfang vagy makacsság, hit vagy elszántság, ami fel- és kimenthetne valakit erről mészárszékről. Ezt Alfred és Sigbjørn kemény döntések, borzasztó csapások árán tanulja meg, ám barátságuk és egymás iránti gondoskodásuk töretlen marad.
Gunnar Vikene arra is figyelt, hogy ne csak a tengerészek szenvedéseit mutassa be, hiszen azok, akik hiába várják őket otthon, épp úgy fontosak ebben a képletben.
Alfred családja Bergenben tanúja a német megszállásnak, majd elszenvedői a folyamatos brit légicsapásoknak. Szót a matróz és a család sem hall igazán egymásról, így hogy valaki él vagy hal-e, az a néző számára egyértelmű ugyan, de ők nem tudhatják.
A Háború a tengeren első két része szól közvetlenül a háborúról, és ügyesen hangolták át a filmet, hogy az epizódok vége minden esetben jelentőségteljes legyen. Különösen a második rész zárása, amiben Alfred nekiindul a végtelen ködben (esztétikailag is gyönyörű jelenet), hogy a háború pokla helyett a saját poklába zárja magát.
A harmadik rész a háború utáni éveket öleli fel, egészen egy 1972-be tett kitekintésig. A fókusz itt a hazatérők nehézségeire helyeződik és még inkább előtérbe kerülnek a személyes drámák is, ahogy Sigbjørn és az eltűnt Alfred barátsága végső próbára tétetik. Vikene komótos építkezése erőteljes révbe ér, aláhúzva, hogy habár a háború elszenvedői a főszereplői, ez nem csak egy újabb alkotás a háborúról.
Norvégia legnagyobb büdzséből készülő filmjéhez méltóan a Háború a tengeren sem látványban, sem díszletben, sem hangzásban nem szenved hiányt. Sturla Brandth Grøvlen képei, különösen azok, amiket a nyílt tengeren vettek fel, elemi erővel közvetítik mindazt, amin a főszereplők átmennek. Ám maguk a főszereplők azok, akikre végképp nem lehet panasz.
Kristoffer Joner kapja a legtöbb lehetőséget, hogy Alfred minden oldalát megmutassa: a szigorú értékrendszerrel rendelkező, makacs embert, a döntései súlya alatt megroppanó apát és a játékos barátot. Habár Pål Sverre Hagen jelenléte hasonlóan hangsúlyos végig, ő inkább afféle jámbor óriásként funkcionál, hogy olykor könnyedséget csempésszen a jelenetekbe. A legtöbb szerepet remek színészek keltik életre a háttérben is, így mindazok, akik szorosabban részt vesznek a két barát életében, megkapják a megérdemelt súlyt.
A Háború a tengeren egy lassú folyású történet, ami a világháborúról az elszenvedőin keresztül mesél. A murmanszki fegyverszállító konvoj megtámadásán kívül konkrét harcot nem is látunk, mindig csak az utóhatásokat: a szétszakadt hajót vagy az iskola romjai között sikoltozó szülőket. Vikene mesterien fűzi össze az áldozatok életútját. A hangsúly rajtuk van, nem magán a háborún vagy az elkövetőkön – a szereplők szenvedéseihez mindkét oldal hozzájárul. A film három részre szabdalt sorozatként is megállja a helyét, és nem érződik túlnyújtottnak sem. Szinte minden jelenete meghálálja a figyelmet, különösen azok, amikben Kristoffer Jones is szerepel.
