Sorozat

A viccet félretéve… – Hannah Gadsby: Nanette

Hannah Gadsby kőkemény kritikával illeti azt a műfajt, amiben brillírozik. A Nanette olyannyira erős alkotás, hogy a stand-up jövőjét is meghatározhatja.

Az ausztrál Gadsby nem egy nemzetközileg ismert komikus, legújabb stand-up specialjének mégis akkora visszhangja lett, mintha Ricky Gervaisról vagy Sarah Silvermanről lenne szó. Netflixes megjelenése óta annyi cikk foglalkozik a Nanette című stand-up előadással, hogy a The New York Times külön listába gyűjtötte a legizgalmasabb olvasnivalókat. De hogyan tudott egy viszonylag ismeretlen komikus így kitűnni a Netflix által forgalmazott több mint száz stand-up special közül? Úgy, hogy

az egy órás stand-up előadásában Gadsby végig arról beszél, miért fogja otthagyni a stand-up komikus szakmát.

Ezt véletlenül sem úgy kell elképzelni, hogy Gadsby fellép a színpadra, majd közli a nevetésre áhítozó tömeggel, hogy a stand-up hülyeség, eldobja a mikrofonját, és kisétál. A Nanette pontosan olyan, mint minden jó stand-up előadás: vannak benne  gondosan felépített vicces anekdoták, egysoros poénok, váratlan csattanók és személyes történetekkel, aktuális közéleti témákkal, illetve elvontabb filozófiai kérdésekkel foglalkozó szegmensek is. Csak annyi az eltérés a megszokott stand-up fellépésekhez képest, hogy Gadsby a monológja során azt is elmondja, miért tartja problémásnak a stand-up műfaját, és miért nem akar többé komikus lenni.

A folyamatos önreflexió egyáltalán nem ritka a komikusoknál, sőt mondhatni alapfeltétel. Sarah Silverman például még az általa éppen előadott viccek típusait is elmagyarázza az A Speck of Dust című stand-up specialjében, és Gadsby hozzá hasonlóan elmondja a közönségnek, miért tudja megnevettetni őket. Szerinte a jó vicc titka az, hogy feszültséget kell teremteni egy anekdotával, majd egy csattanóval nevetésre lehet váltani ezt a feszültséget. Viszont ennek a folyamatnak van egy hátulütője az előadó számára: a szükséges feszültséget kínos, öndegradáló és sokszor kifejezetten fájdalmas történetekkel lehet elérni.

Gadsbynak pedig elege van abból, hogy a poénok érdekében folyamatosan újra kell élnie életének legtraumatikusabb pillanatait.

Ugyanis Gadsby olyan leszbikus nő, aki a világ egy olyan részén és egy olyan időszakban nevelkedett, ahol és amikor a társadalom körülbelül 70%-a volt homofób. Az ausztrál szigeten, Tasmaniában akkoriban (’80-’90-es évek) volt társadalmi vita arról, hogy vajon a homoszexualitás illegális-e, amikor Gadsby rájött, hogy meleg, és legtöbbször ezt a szégyenkezéssel és félelemmel töltött időszakot dolgozza fel a fellépésein. De nemcsak a traumák újraélése miatt van elege a saját leszbikusságán vagy a kinézetén való viccelődésből, hanem azért is, mert nem tartja igazságosnak, hogy egy marginalizált embercsoport tagjaként saját magát kell újból és újból kigúnyolnia ahhoz, hogy komikusi karriert építhessen.

A formabontó kijelentések mellett az előadásnak vannak mondhatni hagyományosabb részei is, bár azokat is meghatározzák a szexualitással és a genderrel kapcsolatos kérdések. A komikus zseniálisan élcelődik a #metoo jelenség miatt kiboruló férfiakon, akik nagyon rosszul viselik a „fehér heteró férfi” megbélyegzést. Gadsby mélységes iróniával jegyzi meg, hogy átérzi milyen nehéz és zavarba ejtő időszak lehet ez számukra, hiszen életükben először tapasztalták meg, milyen az ember egyik alkategóriájává válni. Miután már elolvashattuk az összes (többnyire öreg) fehér férfi tájékozatlan véleményét a #metoo-ról, kifejezetten felszabadító érzés hallgatni, ahogyan Gadsby szétcincálja őket.

De nemcsak a stand-up műfaja és a frusztrált heterók kapják meg a magukét, hanem maga a művészettörténet és az arról való megemlékezés is. Gadsby művészettörténész diplomát szerzett, így nehéz lenne azzal vádolni, hogy fogalma sincs róla, mit beszél, amikor kritizálja a „nincs zseni mentális betegség nélkül” közhelyeket vagy a folyamatosan meztelenül ábrázolt nőket a festményeken.

„A nyugati művészettörténelem valójában azoknak a férfiaknak a történelme, akik úgy festették le a nőket, mintha hús-bőr vázák lennének a farokvirágjukhoz.”

Személyes kedvencem az a Pablo Picassóról szóló szegmens: művészetének méltatása helyett Gadsby arra a tényre koncentrál, hogy a korszakalkotó zseni egy nőgyűlölő, liliomtipró szemétláda volt. A #metoo hatására még aktuálisabbá vált az örök kérdés, hogy egy alkotás értékelésében befolyásoló szerepet játszik-e az alkotó személye, a komikus pedig elég határozottan foglal állást, amikor verbálisan belezi ki a kubizmus szent tehenét.

Az érzelmi hullámvasútként működő bő egy órát végül egy nagyon erős vallomással zárja a viccé alakított történetek mögötti valóság elmesélésével, rövid betekintést engedve a folyamatos lelki gyötrődéseibe, ami után nem nehéz megérteni, miért akar felhagyni a stand-uppal. Bár érthető a döntése, mégis kár, hogy valaki olyan tervezi otthagyni a szakmát, aki képest azt kritikusan látni. A világ változik, és a stand-upnak is változnia kell vele, bár ezt még kevesen látják be. Gadsby érti azt, amit a politikai korrektséget fröcsögve szidó komikusok nem: hogy a társadalmi érzékenység nem gátja a humornak, hanem a jövője.

Rácz Viktória

Rácz Viktória

Rácz Viktória a Zsigmond Király Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett 2017-ben. Jelenleg az ELTE mesterszakán tanul filmtudományt, emellett több portálra is ír kritikákat. A midcult elkötelezett híve, szereti a szatirikus hangvételű alkotásokat, a dialógusközpontú filmeket és Taika Waititit.

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..