Fókuszban Sorozat

Hipszter álmok – Maniac

Jonah Hill és Emma Stone pszichedelikus sci-fi sorozata üdítő ejtőzés két sérült psziché tudattalanjában: a Maniac a címéhez méltó őrület.

A True Detective ikonikus első évadát és a Netflix első játékfilmjét, a letaglózó Beasts of No Nationt is jegyző Cary Fukunaga napjaink egyik legígéretesebb feltörekvő rendezője. A japán és svéd felmenőkkel rendelkező Fukunaga még mielőtt első amerikaiként elfoglalta volna az új Bond-film rendezői székét, leszállította a Netflixnek az idei sorozatszcéna egyik legfurcsább vállalását. Az azonos című norvég sorozat alapján készült feketekomédia, a

Maniac egy zsánerek között ingázó, kiszámíthatatlanul eklektikus minisorozat,

ami még úgy is képes kirobbanóan eredeti élménnyé válni, hogy kifejezetten ismerős elemekből épül föl.

A hangulatában Charlie Kaufmant, látványban Wes Andersont és narratívában Christopher Nolant idéző sorozat mégis több, mint egy csodabogár Eredet vagy egy kevésbé elborult Kis nagy világ. A ’80-as évek technológiáját, divatját és úgy en bloc az évtized atmoszféráját magában hordozó alternatív jövőkép nem Spike Jonze A nőjéhez hasonló racionális, átélhető közeljövőt kínál a befogadónak, hanem egy sokkal elvontabb esztétikával megálmodott világot. Egy világot utcaseprő robotokkal, floppy lemezeken futó VR-pornóval, vagy egy gyógyszerkísérletet, amit egy depressziós számítógép vezet.

A különös kísérletbe két idegen gabalyodik bele: a jómódú családból származó, skizoid Owen szerepében Jonah Hill és a húga elvesztésével küzdő, gyógyszerfüggő Annie-t megformáló Emma Stone a Superbad óta először játszanak újra együtt. A három fázisból felépülő kezelés célja, hogy a mentális zavarral megbirkózni képtelen beteg furcsa tabletták segítségével a saját tudattalanjába zuhanva felszínre hozza, majd feloldja belső elfojtásait. Mindebben egy mesterséges intelligenciával működő szuperszámítógép segít izolálni, komfortba helyezni a pácienseket az álomszerű, megzabolázhatatlan belső utazáshoz.

Az amúgy sem hétköznapi állapotok akkor kuszálódnak össze igazán, mikor a kísérletvezető orvos, a Hátrahagyottakból ismert Justin Theroux megtudja, hogy a számítógépük depressziós.

Owen és Annie annak ellenére, hogy a való életben sosem találkoztak a kísérlet előtt, folyton egymásra találnak a komputer-vezérelte álmokban, általában a Felhőatlaszhozhasonlóan különböző szerepekben, melyekben nincs tudomásuk arról, hogy valójában egymás tudattalanjában barangolnak. Az álomszerű szekvenciákban javarészt furcsa, valóban az álom logikájára emlékeztető reflexiói jelennek meg a valóságnak, miközben a gengszterfilm, a fantasy, a kosztümös dráma, a sci-fi és a kémfilm zsánerjegyei oldódnak fel egyetlen vonatkozás nélküli tripben. A Maniac ezen aspektusa valóban gyönyörűen muzsikál, hangulatban és dinamikában is remekül idézi meg a tudatalatti sokszor bizarr játékát, az álmot.

A probléma a rétegelt, több tudati szinten zajló cselekménnyel az, hogy az egyes rétegek döcögősen illeszkednek egymáshoz. Míg Jonah Hill Owenjének történetszála sok mellékvágányon keresztül zötykölődik egy felejthető végkifejlet felé, addig az Emma Stone által megformált karakter fejlődésének egy átélhető, ügyesen végigvezetett íve van. Az ő története – kiegészülve a gyászoló számítógép cselekményszállal – egy különös, mégis érzelmekkel teli merengés szeretteink elvesztésének fájdalmán és a hiány elfogadásának felszabadító könnyedségén. A sorozatban azonban a rendező Fukunagának és az író Patrick Somerville-nek túl sok játékpercnyi lyukat kell feltöltenie tartalommal ahhoz, hogy a történet egyetlen olyan jól kibontott központi üzenetre fusson ki, mint amilyen Annie sztorijának merengése a gyász természetén.

A Maniac részleteiben működik, egészében nem.

A két gyógyszer által generált trip közti holtidőben a kísérletvezető orvosokból próbál hasznos perceket kierőszakolni a sorozat, mégis az Egy makulátlan elme örök ragyogásához hasonló procedúra részletei tompítják a narratíva élességét. A sorozatok természetéből fakad, hogy sokszor epizódnyi játékidőket lehet szentelni egy szereplő jellemének, ám egy karakter hiteles ábrázolása nem mennyiségi kérdés. A Maniac még úgyis terjengőssé válik, hogy 25 és 45 perc hosszúságú epizódokból áll; így sem sikerült kivédeni a folytonos mellébeszélést.

A kiegyensúlyozatlan történetszövés mellett a sorozat végső konklúziója is gyakorlatilag egy sablonos helybenhagyása az eredetiségre éhező nézőnek: a kapcsolat megteremtésének életmentő, traumadöntő ereje egy nagyon szép, de sokat ismételt gondolat. Már a Maniac első epizódjában hallhatjuk, ahogy a különböző sejtek kapcsolati hálójának komplexitásából jött létre maga az univerzum is, melyből a kapcsolat fontossága egyfajta egyetemes értelmet nyer.

A Maniac ezzel együtt egy érdekfeszítő zsánerkísérlet, melynek epizódjai sokszor váratlan, bizarr helyekre is elvezetik a nézőt.

Őrület, annyi szent, de azért nem dobtam el az agyam.

Papp Atilla

Papp Atilla

Papp Atilla a Budapesti Corvinus Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett, 2018 óta tagja a Filmtekercsnek. Akut celluloidfüggő, a százmilliós blockbustertől a filléres kísérleti filmig minden érdekli.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..