Egyiptom sosem fogy ki a titkokból és az izgalmakból – még több ezer évvel a nagy birodalom bukása után sem. Egyik legizgalmasabb újkori története Howard Carterhez kapcsolódik, aki szinte varázslatos módon találta meg az egyetlen épségben megmaradt fáraósírt és a benne évezredek óta pihenő Tutanhamon múmiáját. Idehaza az Epic Drama csatornán látható Peter Webber rendező és Guy Burt író 2016-os minisorozata, mely ennek a felfedezésnek állít emléket. Pilotkritika.
Amióta csak megtalálták a sírját, Tutanhamon nemcsak történelmi, de bátran állíthatjuk, hogy popkulturális ikonná is vált. Aranymaszkja a kor egyik legismertebb műalkotása, sírja köré pedig nagyon hamar legenda szövődött, amit ma csak a fáraó átkaként ismerünk, és ami mind az írók, mind a filmesek fantáziáját nem egyszer megmozgatta. Az utóbbi években a fikciót lassan felváltotta a tudomány és a történelem, az alkotók egyre gyakrabban fordultak a valós személyek története felé: 2015-ben például Az ifjú fáraó (Tut) címmel a Spike csatorna készített meglepő történelmi hitelességgel háromrészes minisorozatot a fáraó életéről Ben Kingsley-vel és Avan Jogiával a főszerepben, egy évre rá pedig Peter Webber és Guy Burt a fáraó sírját megtaláló expedíció nyomába szegődött a Tutanhamonnal (Tutankhamun).
Némi hatásvadászatnak tűnik Tutanhamon címmel elkészíteni ezt a négyrészes miniszériát, hiszen a főszereplő itt egyértelműen Howard Carter (Max Irons, aki A burokból lehet ismerős) és az a megszállottság, amivel a teljesen kifosztottnak tűnő Egyiptomban is – mint a sivatagban ragadt vándor, aki vizet kutat – hajlandó volt időt, pénzt, energiát nem kímélve kutatni.
A lóvét ugyan nem ő, hanem az események valódi katalizátora, Lord Carnarvon (Sam Neill) adta, aki unatkozó milliomosként hajlandó volt finanszírozni Carter agymenését – nem is bánta meg, ha csak azt nem számítjuk, hogy őt bizony elérte a „fáraó átka”, és a felfedezést követő évben meghalt vérmérgezésben. A csapathoz tartozott még a Lord csinos lánya, Evelyn (Amy Wren) is, aki már az első részben megrebegtette a pilláit Carter előtt. A románc borítékolt – bár ez nagy valószínűséggel csupán Guy Burt fantáziájának köszönhető (aki azonban interjúiban váltig állította, hogy a pletykákra, a naplóbejegyzésekre és levelekre hagyatkozva ötlete közel sem légből kapott).
A néző klasszikus felállással találja szembe magát – a történetet az élet írta, így nagy meglepetésekre felesleges számítani, az alkotók azonban tisztességet munkát végeztek – legalábbis az első rész alapján. Tekintve, hogy Carter 48 éves volt, amikor a sírra bukkant, Irons kissé fiatal volt a szerepre a maga 31 évével, mégis jól hozza a teljesen a munkájának élő tudóst, akit úgy kell a nőknek ledöntenie a lábáról, annyira bele van feledkezve a kutatásba. Sam Neill szintén a tőle megszokott rutinossággal hozza a kedves, milliomos amatőr régészt, aki igazi gyerekkalandként éli meg az egyiptomi kutatást.
A show-t most tehát nem a színészek viszik el, hanem maga a történet.
Hiába tudjuk, meglesz-e az a múmia, a néző képes szurkolni ezért – az alkotók tisztességesen szolgálják ki az Egyiptomért rajongó nézők várakozásait. A legnagyobb teljesítmény ezúttal David Raedeker operatőré, aki látványos totálokkal kényeztet minket, és a díszlet- és kosztümtervezőké, akik kiterjesztik a sivatag homokját az egész látványvilágra: a korra jellemző szafari cuccok és a mindenhol eluralkodó bézs meghatározza a hangulatot, ami – annak, aki kedveli az ilyen viszonylag konfliktusmentes, könnyed darabokat – kifejezetten szerethető.
A sorozat részeit a csatorna május 5-től vasárnaponként 22:45-kor adja megint.
