E. M. Forster regénye négyrészes minisorozatban kapott új életet – a Howards End néhány ponton még a díjesővel jutalmazott filmváltozatot, a Szellem a házban-t is meghaladja.
A Howards End (magyar címmel: Szellem a házban) talán nem a leghíresebb, de kritikailag a leginkább elismert regénye a huszadik századi angolszász irodalom klasszikusának, E. M. Forsternek – nem is a BBC One minisorozata az első adaptációja. 1992-ben James Ivory készített belőle sztárszereposztású filmet, amely a kilenc Oscar-jelölése és három elnyert díja ellenére mára kissé feledésbe merült. Ivory ekkor már harmadszor nyúlt Forster-műhöz (a Szoba kilátással és a Maurice után), és bár kétségtelenül gyönyörű adaptáció a Szellem a házban, ma már nagyon megérződik rajta az eltelt 25 év (noha ez nem lenne törvényszerű). A friss sorozat ötlete tehát nem volt szentségtörés, a Howards End pedig egyértelműen sikerrel játssza újra, illetve haladja meg a mai kor elvárásainak megfelelően Ivory filmjét.
A legfeltűnőbb vonás Ivorynál a romanticizálás: túláradó szépség, szélsőséges gesztusok, harsány fordulatok uralják az egyébként koherens, csak kissé hosszúra nyújtott Szellem a házban-t, ez pedig akaratlanul is eltávolítja a nézőtől a történet problematikáját. Ezzel szemben az új sorozat más stiláris utat választott: letisztult terek, harmonikus beállítások, egyszerű és sallangmentes színészi játék jellemzi – mintha a szív helyett az észre igyekezne hatni. Összességében a Howards End sokkal modernebbnek hat anélkül, hogy különösebben igyekezne aktualizálni a történetet. A sorozat úgy teszi kortalanná Forstert, hogy háttérbe szorítja a huszadik század elejéhez horgonyzó elemeket, inkább az emberi oldalt és a mai is aktuális társadalmi olvasatot helyezi előtérbe. Ez bizonyára a rutinos tévés rendezőnek számító Hettie Macdonald mellet Kenneth Lonegran forgatókönyvíró érdeme is, aki már az Oscar-díjas A régi városban is a keresetlen természetességet hirdette,
ugyanígy befogadhatóvá téve egy emberi léptékkel felfoghatatlan drámát.
A Howars End lényegében társadalmi tabló: három eltérő hátterű család sorsa fonódik össze benne. A gazdag Wilcox család, a középosztálybeli Schlegel testvérek és a szegény Bast házaspár találkozása pillangó-effektusként befolyásolja mindhárom csoport életét. Az idealista Schlegel nővérek megpróbálják felkarolni a tehetséges és szimpatikus Leonard Bast-ot, ám a realista és kissé rideg Henry Wilcox beavatkozása meghiúsítja a „társadalmi kísérletet” (ők maguk nevezik így az eljárást). Több súlyos tragédia és egy házasság után aztán megszületik az osztályok közti a „kiegyezés”, az a bizonyos szellem a házban (ami természetesen egy minden ízében realista történetben képletesen értendő) pedig igazságot tesz az emberi gyarlóságok felett.
Forster ahogy általában, itt is széles palettán vizsgálja a századeleji brit társadalmat, ám hősei ezúttal is szerethető, hús-vér figurák – tehát nem csak a társadalmi helyzetük definiálja őket, hanem igazi egyéniségek. Azaz a Szellem a házban személyes történet, nem példázat – ezt mindkét adaptáció szépen tükrözi. Más tekintetben viszont alapvetően különbözik a két feldolgozás. A már említett eltérő stiláris megközelítésen túl Lonegran az információadagolás módjával is frissességet visz a történetbe – és ügyesen használja ki a sorozatformátumot is. Az első rész még kevéssé innovatív, inkább korrekt problémavázolásnak és bevezetőnek hat, de érdemes kivárni a folytatást:
a következő három rész ugyanis már abbahagyhatatlanul izgalmas.
A Howards End alkotói enyhén elliptikus elbeszélésmódot választottak: váratlan fordulatok, fontos események gyakran maradnak a kamerán kívül. Például az első részben valaki főszereplőnek tűnik – a második rész pedig minden átmenet nélkül az ő temetésével indul. Ugyanakkor van, amit a sorozat a filmnél jobban hangsúlyoz, például a Leonard Bast és Helen Schlegel közti vonzalom az első pillanattól egyértelmű – aztán a románc beteljesedését ismét csak elképzelni tudjuk. Ezek a fogások sokkal feszültebbé, kiszámíthatatlanabbá teszik az egyébként nem túl bonyolult történetet.
Amiben viszont Ivory filmje lekörözi a friss feldolgozást, az a casting – és nem csak a behozhatatlanul nagy nevek (Anthony Hopkins, a szerepért Oscar-díjat kapó Emma Thompson, Vanessa Redgrave, Helena Bonham Carter) miatt. A sorozat Henry Wilcoxát a 43 éves Matthew Macfadyen játssza, akiről a szakáll ellenére nehéz elhinni, hogy három felnőtt gyereke van, illetve, hogy évtizedekkel idősebb a Margaret Schlegelt alakító Hayley Atwellnél (a valóságos nyolc év korkülönbség helyett). A Hopkins-Thompson páros ilyen szempontból működőképesebb, bár az is igaz, hogy Macfadyen eleve lágyabb karakter Hopkinsnál, így ez a választás is tudatos, értelmezést befolyásoló döntés lehetett. Ennek ellenére (vagy épp ezért) a Howards End magával ragadó, életerős és átgondolt adaptáció, a történet rajongóinak és új érdeklődőknek egyaránt melegen ajánlott darab.