Mintha a Tajtékos napokat költöztették volna a kaliforniai Oaklandbe: a négyméteres, fekete fiúról szóló Szűz jegyben születtem (I’m a Virgo) egy abszurd komédia, ami képtelen tartani az arányokat.
Michel Gondry még meg sem halt, de már feketeként újjászületett – nagyjából ez lehet a benyomásunk a zenészből lett filmes, Boots Riley eddigi munkássága kapcsán. Az alkotó 2018-ban debütált Bocs, hogy zavarom című produkciójával, amelyben szürreális elemekkel kritizálta az amerikai álmot, a kapitalizmust és a társadalmi egyenlőtlenségeket, különösen a fekete- és fehérbőrű polgárok közt. Látszólag a Szűz jegyben születtem változtat az ismert recepten, hiszen főszereplőnek rögtön egy szinte mesei karaktert emel be: egy óriásira nőtt srácot, akit szülei mindezidáig elzárva tartottak a világ elől, de kiszabadul, hogy megírja saját történetét. A coming-of-age sztori azonban csak első blikkre tűnik kiismerhetőnek, Boots Riley ugyanis nem tágított korábbi topikjaitól.
A szürreálissal operálni mindig izgalmas kihívás egy alkotónak, hiszen egy olyan térben kell érvényeset mondania, amelynek szabályrendszere nem azonos a néző valóságával. Az átváltozásban Franz Kafka már tudta, hogy bőven elég egyetlen elemet megcsavarni a realitáson – nevezetesen azt, hogy a központi alak bogárrá alakul –, mert a történet onnantól kezdve önálló, új kohéziót teremt. Ennek szintén tudatában volt a szürrealista filmkészítés nagy alakja, Luis Buñuel is, aki Az öldöklő angyalban képes volt egy leheletnyi értelmetlenséggel – egy nyitott szobát képtelenség elhagyni – értemet csiholni. Boots Riley több fronton indul harcba – és nem véletlenül használom ezt a kifejezést, mert
az egykori rapperben és politikai aktivistában még mindig ugyanaz a rendszerkritika munkálkodik, mint pályája elején, több mint 25 évvel ezelőtt.
A Szűz jegyben születtem nem csupán annyiban más a valóságunknál, hogy létezik benne egy különös húszéves gyerek, aki kétszer akkora, mint bárki más. Amennyiben ez így volna, teljesen következetesen el lehetne mesélni sztoriját: láthatjuk magunk előtt a gyönyörű – ám valószínűleg rém közhelyes – toleranciamesét, amit az elfogadásról és önmagunk és értékeink felvállalásáról mesélne Hollywood. Boots Riley-t nyilván nem érdekelte ez az aspektus, rögtön ráment arra, miképp használná ki a reklámipar és a média ezt a különös embert.
Fájdalmas, hogy Cootie (Jharrel Jerome) önfelfedezéséről alig esik szó az első évad hét epizódja alatt. Kiszabadulását követően szinte azonnal beleszeret egy lányba, utána pedig már csak azzal kell foglalkoznia, milyen szerepet vállal a helyi tüntetésekben, ahol egy újdonsült barátja is áldozatul esik. A kényelmetlenül valóságos osztályharcos indulat találkozik a fantasy-vel, de ez még mindig nem elég. Riley nem állt meg és további szürreális elemekkel pakolta tele a történetet.
Vizuális világa hihetetlenül izgalmas,
szabadon váltogatja az animációt, stop-motiont és a legkülönfélébb abszurd elemeket. Semmi se úgy működik, ahogy megszokhattuk. Képzeljünk el egy felhőkarcolót, amely fel-le mozog, miközben a központi, liftként funkcionáló mező (ahol a főnök áll) egyhelyben marad. Vagy egy animációs sorozat epizódját, amely társadalmilag kimutatható depressziót okoz. És akkor még nem is beszéltünk a gyorséttermi dolgozó lányról, aki olyan eszeveszett gyors, hogy a hétköznapok normál tempója miatt állandóan unatkozik. Rengeteg párhuzamos ötlet, amely sok esetben szimbólumként működik, és még több esetben igényelne több figyelmet.
Ez az Oakland nem az igazi Oakland, ám Boots Riley mégis úgy kezeli, mintha az igazi lenne, csak megtermékenyítette az Adult Swim csatorna és egy kicsit a Monty Python is. Tele van erős pillanatokkal; az animációs szekvenciák többek közt zseniálisak, egyes helyzetek pedig váratlanul viccesek – élén Elijah Wood cameójával, aki besétál, elmond egy nagymonológot arról, mennyire ellenzi a halálbüntetést, ezért felcsap hóhérnak, hogy a legkíméletesebb, vegyi anyag általi kivégzési módot tökéletesítse az emberségesség jegyében. Csodás groteszk… és messzemenőkig kilóg a történetből, hisz az tulajdonképpen nem létezik – mégpedig a főszereplő és a fókuszálatlanság miatt.
Cootie nem egy jó karakter.
Jóságos, de teljességgel érdektelen, annak ellenére, hogy egy valódi kívülálló, sokak számára pedig szörny. És bár a történet indokolja oktondiságát – hiszen nem találkozott igazán emberekkel szülein kívül a cselekmény kezdetéig –, mégis az lehet az érzésünk, ez a bamba mamlasz nem tesz meg a több mint háromórás játékidő alatt semmit, hogy igazán kiérdemelje a történet hősének státuszát. Az ugyanis a közösség, ami fellázad a méltatlan bánásmód és a fekete közösség elnyomása, valamint a magánszektorban tartott egészségügy és a kapitalizmus egésze ellen. A sorozat egy kiábrándító fináléban, a tüntetőket vezető Jones (Kara Young) hosszú hegyi beszédével ér véget, ahol elmagyarázza az antagonistaként megjelenő Hősnek (Walton Goggins) – aki amúgy egy tényleges szuperhős –, miért rossz a rendszer. A Szűz jegyben születtem olyan szívesen mutogatta addig a szimbólumokat és a különböző látványvariációkat, de a végén mégiscsak arra futotta neki, hogy az egyértelmű jó karakter az egyértelmű rosszat leültesse és meggyőzze őt a kommunizmusról, kvázi.
Boots Riley álláspontjai egyértelműek, és sok bátortalan kortársa mellett legalább állít is valamit a társadalom működéséről, a rendszerbe beépített leszakadó rétegekről és a gazdasági szisztéma játékszabályairól. De hogy ezt ennyire didaktikusan a néző szájába rágja, egy abszurd komédiában, az egészen megbocsáthatatlan –
jogosan vetődhet fel, ez mitől nem propaganda?
És akkor még nem is esett szó arról az aspektusról, ami az egyik legbántóbb. Riley ugyanis sorozatot csinált egy nagyra nőtt szörnyről, aki épp felfedezi saját erejét, miközben barátnője, Flora (Olivia Washington, Denzel lánya) egy szélsebes teremtés, a forradalom vezérének képessége pedig, hogy szavai egy másik dimenzióba transzportálják a hallgatót. Ők hárman pedig a hátirakétás, önkényes jótevőt igyekeznek kivonni a képletből. Boots Riley nagy ötleteit megfigyelve hamar homlokunkra csaphatunk, mondván: „Teringettét, megint egy szuperhőssztorit nézünk”. A rendező épp abba az alműfajba tapicskolt bele, amely meghatározza korunk kapitalizmusát az elmúlt több mint 15 évben, már ami a filmes bevételeket illeti. Ez az irányzat szipkázza el annyi alkotó elől a költségvetési pénzeket és emel emlékműveket mitikus, latexruhás alakoknak. És nem igazán érezhető, hogy megtermékenyíti az új, közös kulturális nyelvet, hanem használja annak népszerűségét.
A Szűz jegyben születtem ingergazdag néznivaló, de egy szűk rétegközönséghez képes csak igazán szólni, mert nehéz áru és valójában nem teremt egységes miliőt. Ötletek garmadájával fogunk találkozni, és hiába rejt érvényes tartalmakat, nagyjából háromperces momentumok erejéig észlelünk belőle bármit, mielőtt átugrik egy teljesen elrugaszkodott alternatív ideára. Boots Riley kétségtelenül tehetséges, de még mindig nem hozta össze az igazi magnum opusát. Erre azonban mindenki nevében reménykedem, hogy hamarosan sor kerül.
A Szűz jegyben születtem az Amazon Prime kínálatában elérhető.
