Az apakomplexussal fűszerezett Instabil (Unstable) című sorozat egy újabb érv a Netflix-előfizetés lemondása mellett, ráadásul megkerülhetetlenné teszi a nepotizmus témáját. Évadkritika.
Alaposan felborzolta a kedélyeket nyugaton az a Vulture cikk, mely a Hollywoodban tapasztalható nepotizmust, tehát a családi kapcsolat miatti kedvezményezettséget elemezte. Ez az a jelenség, amikor valaki úgy kerül előnyhöz egy-egy pozíció esetében, hogy rokona egy nagyformátumú személynek, hatványozottan érhető tetten a filmes iparágban is. Persze sosem volt idegen – és nem is lesz, semmilyen szakmában –, hogy a gyermekek követik szüleiket karrierjükben, sőt, régen ez volt a hagyomány, ahogy az újabb generáció átveszi a családi vállalkozást vagy mesterséget. Hollywood azonban merőben más bármely szektornál: itt dől el, kiből lesz és nem lesz világsztár, így valakit a vezetékneve országokon átívelő ismertséghez juttathat.
Roppant nehéz terep megítélni azt, hogy ki érdemes a rivaldafényre, és kit juttatott a filmgyár érdemtelenül a csúcsra. Idén nyert Oscar-díjat Jamie Lee Curtis (Tony Curtis és Janet Leigh mozilegendák lánya), a nepotizmus csúcsterméke, aki egész életét a showbiznisz vonzáskörzetében töltötte. Lehet dobálni rá a sarat amiatt, mert hatalmas hátszelet kapott pályája során? Meglehet, sőt, maga Jamie Lee is bevallotta, hogy előnyökhöz jutott, azonban szerinte, ha csak ezen a spektrumon ítélünk meg valakit, az bántó, hiszen nem tekintünk a munkájára. És valóban, temérdek híres színész vagy egyéb filmes szakember gyermeke rengeteg évnyi meló árán vívta ki a maga elismertségét – Jamie Lee Curtis ikonikus szerepei és alakításai is ennek bizonyítékai.
Sokszor az idő dönti el, valaki érdemes-e a vérvonal kritikájára. Ráadásul minden Jaden Smith-re és Scott Eastwoodra jut legalább egy Jeff Bridges vagy Nicolas Cage, így azt sem mondhatjuk, hogy tehetségtelen emberekkel lenne tele a mozgóképgyár. Inkább egyedi eseteket lehetne kritikával illetni – ilyen például a Netflix legújabb vígjátéknak szánt sorozata, az Instabil, amelyet Rob Lowe és kedves fiacskája hozott össze a streamingen szörfölő nézőknek.
Mikor az ember Netflix sorozatot indít el, lassan már elkerülhetetlen a lemondás az elején, hogy itt valami középszerű, gyorsan összetákolt „kontentet” kell néznie.
Ezen az sem segít, hogy rengeteg produkciót – legyen kis- vagy nagyköltségvetésű, esetleg franchise – az első évad után abbahagy a streamingóriás, így rendesen kiforrni sem tudnak a karakterek, a sztorik, a színészek. Sajnálatos, azonban az olyanok esetében, mint az Instabil, mintha vastag filccel írták volna rá, ennek kasza lesz a vége.
Mi az, ami ennyi bizalmatlanságot kelt abban, hogy ennek a sorozatnak van-e jövője? Rob Lowe egy évtizedek óta pályán lévő, közkedvelt amerikai híresség. Egy talpig férfi, akit szeret a szakma, pedig valószínűleg az ártatlanok vérében fürdik, hiszen 59 éves korában minimum egy tízest letagadhatna. Mint egy két lábon járó Men’s Health magazin: sportos, elegáns, jó humorú, ellenállhatatlan mosollyal. Annak idején tökéletes választás volt a Városfejlesztési osztály Chris Traegerének szerepére, aki rengeteg szempontból űzött gúnyt magából Rob Lowe-ból, a színész azonban némi túljátszással és a figura belső bizonytalanságainak feltárásával formált belőle kulcsfontosságú személyt a sorozatban.
Most az Instabil részeiben mintha Chris Traeger újabb kalandjait akarta volna megalkotni egy másik munkahelyi komédiában.
Csak ezúttal a helyi önkormányzat ügyvezetője egy biotechnológiai cég feje. A vállalat nagy áttörés előtt áll: épp szén-dioxidból készülnek betont előállítani. Nem épp a legjobbkor akad jobb dolga a hatalmas koponyaként számon tartott, és nevetséges nevű Ellis Dragonnak (Rob Lowe), de a felesége iránti gyász felülír számára mindent, a kollégák mindennapjait pedig szépen lassan megkeseríti. Épp ezért hívja fel a cégmenedzser az egyetlen embert, aki segíthet rajtuk és helyrehozhatja az ikon megtépázott renoméját: az elhidegült fiúnak kell közbelépnie.
Mert a húszas évei végén járó Jackson (John Owen Lowe) egyáltalán nem olyan, mint apja. Bár ő is zseniális a természettudományokból, mégis inkább a fuvolázás felé vette az irányt, hogy minél kevésbé hasonlítsák össze felmenőjével. Most azonban kénytelen a faterhoz költözni, nehogy elguruljon nála a gyógyszer, de minden rosszra jut azért jó is. Például egy menő állás az iparágvezető cégnél, és két laboráns lány, akik egyből odáig vannak érte.
Jól látható már a cselekmény leiratából is, hogy különösebb konfliktusokkal nem érdemes számolni.
Az apa-fiú problémák, a tudományos felfedezések, a céges intrikák, a romantikus szálak egyaránt halványak és képtelenek fenntartani az érdeklődést a mindössze nyolc epizód során. Ezért a készítők mindenféle mondvacsinált, de tulajdonképpen banális szitkom elemmel töltötték fel a játékidőt. Ennek részét képezik a különböző félreértések, humortalan helyzetkomikumok, kínosabbnál kínosabb beszólások. Mindenki túl sokat beszél, az elsőszámú poén pedig az esetek nagy részében a karakterek szociális kellemetlenkedése. De nem úgy, mint egy Office esetén, ahol az unalmas cég dolgozóinak nyomora a lényeg, vagy a Városfejlesztési osztály, amelynél a színes és szellemes karaktergárda égeti magát. Az Instabilnál sekélyes figurák csacsognak marhaságokat 200 percen keresztül, miközben a sztorivonat alig halad, az érzelmi csúcspontok, a nagy egymásra találások, az olyan momentumok, amiket az After Life vagy a Ted Lasso csont nélkül szállít, mind elmaradnak. Mert nem fontos. Ez nem sorozat, ez csak kontent.
Pedig nagyon úgy tűnik, Rob Lowe és John Owen Lowe reflektálni akart saját valós énjükre. Az idősebb férfi egy sikeres sztár, a fiú pedig csak most kezdett el dolgozni a szakmában, jellemzően forgatókönyvíróként (ez az egyik első komolyabb szerepe). Ellis is elismert, szinte bálványozzák, míg Jackson a saját jogán akar lenni valaki. Ez egy érdekes és átélhető konfliktus. Azonban kár, hogy a sorozatban is az történik, mint a való életben. Ugyanis John Owen Lowe rendre Rob Lowe projektjeiben kap megbízást íróként vagy színészként, így mindent az apjának köszönhet a bizniszben – és a sorozatbéli karakterével is ugyanez a helyzet. Jackson ugyanis egy rém unalmas, humortalan, jellegtelen külsejű alak, mégis mindenki a kedvében akar járni, holott közel sem rendelkezik azzal a karizmával, amit Rob Lowe a kisujjából kiráz. A történet mégis azt hazudja, hogy az évad végére elsajátít valamit apja kisugárzásából.
Nem jó érv tehát a nepotizmus kritizálóval szemben az Instabil;
pont azokat követi el, amik miatt sokaknak elegük van abból, hogy Hollywood újabb generációja nem alulról jövő, nagyon akaró tehetségekből áll, hanem az előző nemzedék gyerkőceiből. John Owen Lowe-ból azonban nem lesz Rob Lowe, hiába akarják összehozni ezt a projektet ketten. Bár megláthatnánk őt valami olyasmiben, amit apjától függetlenül alkot, és amelynél végre rendes elbírálás alá kerülhet.
Az Instabil a Netflix kínálatában érhető el.
