Sorozat

Rázva lesz az, nem keverve – Interrogation

Az Interrogation nagy spanyolviasza a random sorrendben, összevissza nézhető részek ötlete, amely az igazságról folytatott konyhafilozofikus diskurzus alibije mögé rejtőzve megpróbálja felszabadítani az egyszeri befogadót a lineáris történet terhe alól.

Az Interrogation a CBS egyedi koncepciójú true crime sorozata, amelyben a részeket véletlenszerűen követhetjük, annak megfelelően, hogy éppen melyik karakter sztoriját szeretnénk megismerni. Nem a Fekete tükör Bandersnatch-epizódja itt az előkép, hanem Soderbergh Mozaikja.  Ez eredetileg applikációban működött, és a néző felhasználóként-társalkotóként választhatott magának történetet a karakterek különböző nézőpontjai segítségével, miközben szabadon böngészhetett háttéranyagokban, például a szereplők közötti fiktív emailekben. (A sorozat azóta már csak egy klasszikus lineáris történetként érhető el az HBO GO-n.) Az Interrogationben szintén egy bűntény részleteit ismerjük meg, ezúttal azonban egy több mint harminc éve megoldatlan, valódi gyilkosságról van szó.

Mary Fisher-t (Joanna Going) drogfüggő fia, Eric (Kyle Gallner) találja meg holtan a családi házukban, a gyanú pedig rögtön az alig 18 éves fiúra terelődik. A helyi rendőrség David Russell nyomozó (Peter Sarsgaard) vezetésével a kamaszt próbálja rávenni a beismerő vallomásra, Eric azonban végig tagad. A különböző részek a gyilkossághoz vagy a Fisher családhoz köthető szereplők történeteit dolgozza fel, mindegyik részben egy-egy meghatározó karaktert és annak vallomását állítva a középpontba. A néző feladata pedig az, hogy a döglött aktákat újranyitó nyomozókhoz hasonlóan elvesse az eredeti nyomozás hipotetikus lineáris narratíváját a gyilkosságról, és saját döntései-választásai mentén (értsd: a részek szabad sorrendjével) újraértékelje a már meglévő bizonyítékokat. Ezzel – az alkotók szándéka szerint –

mindenki egy kicsit a történtek saját olvasatához juthat el. Nem az igazsághoz, hanem egy igazsághoz.

Az első (fix) rész erre még rá is játszik valamennyire, a rendőrőrsön mozgó kamera azt a képzetet kelti, mintha a néző is egy nyomozó lenne, aki maga fogja összerakni a részleteket és különböző szálakon elindulva végül kirajzolódik majd a nagy kép. Mindenkinek a maga képe, ahová meggyőződése szerint eljut majd. Ehhez képest a szabadon választható sorrend, a részek felcserélhetősége és a felhasználói szabadság illúziója sajnos csak parasztvakítás, semmi több. A történet ugyanis már régen lefutott – az írok és alkotók fejében – így kénytelenek vagyunk oda, ahhoz a gyanúsítotthoz és ahhoz a végkövetkeztetéshez jutni, amit már előre eldöntöttek helyettünk. Merthogy az utolsó rész, a tizedik is fix – mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy az az egyetlen, ami előtt lineáris (!) “előző részek tartalmából” összefoglaló van – az ügy eleje és vége közötti nyolc rész meg gyakorlatilag teljesen mindegy, hogyan következik egymás után, így is, úgy is ugyanoda lyukadunk ki.

Ez nem a Bandersnatch, ahol valóban van valamennyi választásunk, és egy megtekintés során nagyjából tényleg csak egyetlen lehetséges narratív pályán haladunk végig, miközben sok egyéb lehetőséget kihagyunk. Ott, ha korlátozottan is, de tényleg különböző történeteket kaphatunk, amelyek mindegyike értelmes és összefüggő, vagyis ott két néző homlokegyenest eltérő végkifejlethez juthatott.

Az Interrogationben viszont talán az a legbántóbb, hogy butának tartja a saját közönségét,

ezért nem mer semmit sem rá bízni. Az alkotók állást foglaltak egy megoldatlan bűntényben, és ezt minden eszközzel a tudtunkra akarják hozni, legyen az a részek felépítése, a szereplőkről való spekuláció vagy bármilyen informáló felirat. Ennyit a néző szabad választásáról.

A kortárs sorozatok narratív eszköztárában bejáratott helye van a látványos flashbackeknek és flashforwardoknak, meg az egyszerre több idősíkon zajló eseményeknek, ezért túlzottan nagy megerőltetést a random változó időpontok sem jelentenek, bár egy-két értetlenséget és fennakadást okozhatnak leginkább azoknak, akik nem szeretik a találomra bedobált konfliktusokat és a karakteridegen viselkedést. Ahhoz, hogy a részek tetszőleges sorrendben legyenek nézhetők, nyilván az kellett, hogy a különböző történetszálak inkább csak adalékok, érdekes kiegészítők legyenek, a cselekmény pedig nem lehet túl komplex, hiszen akkor előfordulna, hogy valamelyik elemére idő előtt derül fény. Ennek elkerülhetetlen következménye lett a lebutított dramaturgia és a nullával egyenlő karakterformálódás.

A nyomozás izgalma is hiányzik, mert egy-egy szereplőről túl keveset tudunk meg, és nehéz tudatosan és szisztematikusan gyanúsítottról gyanúsítottra ugrani. Ráadásul elég hamar eljuthat az ember egy konkrét szereplőhöz, akinek a tanúvallomása kulcsfontosságú, de akit nem találhatunk meg a véletlenszerű részek között, mert az konkrétan a fix utolsó. Ami nem is véletlen, hiszen gyakorlatilag ott derül ki minden lényeges kérdés. Ennél azért nagyobb rejtélyt is el lehetett volna képzelni. Így nem szép lassan, lépésről lépésre épül fel valami a néző fejében, hanem gyakorlatilag két megfelelő rész elég az egész szériából, hogy megkapjuk ugyanazokat a következtetéseket.

A többi meg felesleges, mert igazából semmi nem következik semmiből.

Ezt az elméletben izgalmasnak tűnő koncepciót pedig az tehette volna kicsit érdekesebbé, ha valóban a nyomozásról és az apró részletek összeillesztéséről van szó, mint mondjuk a főcímben direkt megidézni szándékozott True Detective esetében. Egy bevállalós, tökös sorozat meg merte volna kockáztatni, hogy különböző nézők más és más következtetésre jussanak vagy azért, mert senki nem ismeri az igazságot, és a történtek többféleképpen is értelmezhetők, vagy pedig azért, mert bár sejthető az igazság, a figyelmetlen néző pár fontosabb részlet kihagyásával rossz következtetésre jut. Egy valódi megoldatlan bűnténynél nyilván az előbbi lenne érvényes, vagyis itt minden néző a saját igazát rakhatná össze a különböző karakterek nézőpontjai, vélekedése és esetleges torzított értelmezése mentén. Ez adná az igazán újszerű élményt, hogy ugyanazt az eseményt mi, nézők (mint a szemtanúk) is teljesen különbözőképpen értékelhetnénk.

Ez kezdődhetett volna mondjuk ott, hogy a részek teljesen más struktúrával épülnek fel. Ha a sorozat a címéhez a végletekig ragaszkodott volna, és semmi mást nem láttunk volna, csak kihallgatásokat és tanúvallomásokat egy feszes, dialógusra és pontos színészi játékra építő dramaturgiával, ahol a kihallgató és a kihallgatott közötti dinamika játssza a főszerepet, mint például az In treatmentben (a hazai változatban Terápia) vagy az ilyen szemfényvesztő marketingfogasra nem szoruló, mégis tökéletesen kivitelezett Mindhunterben, sokkal jobban meg lehetett volna közelíteni az igazság kibogozhatatlanságának kérdéskörét. A narratív struktúrával való kavarásra még mindig az egyik legjobb példa az In treatment alkotóinak másik sorozata, A viszony, amelyben több nézőpontból láthatjuk ugyanazt az eseményt vagy idősávot, mégis gyökeresen ellentétes megélésekkel találkozhatunk. Ehelyett vajmi kevés kihallgatást látunk,

pont ami az egész széria értelmét, a két ember közötti feszültséget adná, az nincs jelen,

mert extrém gagyi dramatizációk vannak helyette. Magyarul nem elmesélve, hanem megjelenítve látjuk a történéseket, de úgy, hogy simán ki lehetne írni alájuk, hogy „rekonstruált jelenet,” amibe még jelentőségteljes pillantásokat is bevágnak a megfelelő hangsúlyozás érdekében. Talán, nagy nehezen – kit csapok be? még nagy nehezen sem – ennek ellenére is elfogadható lehetne a végeredmény, ha a bűntényhez szorosan kapcsolódó események mellett nem kerültek volna az epizódokba teljesen fölösleges, a karaktereket árnyalni próbáló (kitalált?) jelenetek. Ezek a magánéletből kiragadott részek tökéletesen esetlegesek és inkoherensek, jelentőségük minimális, mivel a szereplők jellemét cseppet sem mélyítik és nem is hozzák őket közelebb.

Pedig a sorozatnak lenne elég mondanivalója, ha kidolgozottabb és rétegzettebb lenne, mert a valós eseményeken keresztül a rendőri túlkapásokról és a faji előítéletekről, az amerikai igazságszolgáltatás és ítélethozatali rendszer visszásságairól, a tanúk befolyásolhatóságáról és a rabok önsorsrontásáról is szeretne/tudna beszélni, de ezekben a témákban klasszisokkal jobb sorozatok készültek már, például az American Crime Story első évada, a Making a Murderer vagy akár az Aznap éjjel. Ezek (bár nélkülözik a hangzatos formabontó ötleteket) vagy ragaszkodnak a tények aprólékos, realista megjelenítéséhez vagy több oldalról is alaposan megvizsgálnak egy égető szociális kérdést, ami mind hiányzik az Interrogationből. Az Interrogation akkor működhetett volna – és itt következik újra a sűrített okosság az alkotóknak, gyártónak, producereknek, bárkinek – ha rövidebb részekkel operáló, kamaradráma-jellegű, csak a szereplőkre és a vallomásokra építő koncepcióban gondolkodnak, és így lett volna valóban értelme a részletek szabad összeillesztésében a véletlenszerű epizódsorrendnek is.

Ennek hiánya és a korábban sorolt hibák miatt nagyon másodvonalbeli lesz a sorozat, ami ekkora tévés kínálat mellett a kasza felé tolja az Interrogationt és az újragondolás felé a koncepciót.

 

Az Interrogation epizódjai a CBS All Accessen nézhetők meg.

Avatar

Fazekas Balázs

Fazekas Balázs pszichológus, újságíróként specializációja a filmek és a lélektan kapcsolódási pontjai, a pszichológiai jelenségek, elméletek filmes megjelenése, a művek mélylélektani-szimbolikus értelmezései.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya