Földünk vendégmarasztaló hely. Így gondolják ezt az Invázió űrlényei is, akik egy második évaddal is visszatérnek, hogy tovább nehezítsék Simon Kinberg és David Weil kisembereinek életét.
Amikor véget ér a világ, akkor indul be igazán az élet. Okkal szeretjük nézni a Mad Maxet vagy a The Walking Deadet: az apokalipszis most már mögöttünk, de az emberiség nem tűnt el, csak átalakult. Milyen lenne a sorsunk, ha újra farkastörvények szerint élnénk a civilizáció vívmányai nélkül? A külső veszély lenne továbbra is a legnagyobb problémánk, vagy önmagunk legnagyobb ellenségeivé válnánk?
Az Invázió főhőseinek legnagyobb problémája eleve nem az űrlénytámadás volt az első évadban. Kozmikus léptékkel nézve piszlicsáré gondokkal kezdtek neki a sorozatnak: Aneesha életét egy csapodár férj, Casparét epilepsziarohamok és iskolai kiközösítés nehezítette. Trevante a feleségétől távolodott el, Mitsuki pedig fel nem vállalt szerelmének elvesztésétől szenvedett. Az első tíz rész során egyikük sem vált az inváziófilmek jellegzetes hősévé, akinek az idegenek megállítását köszönhetnénk – bár Mitsuki és Caspar elég közel került hozzá. Nem, megmaradtak kisembereknek a világvége árnyékában.
Mostanra azonban már túl vagyunk a világvégén. Az előző évad végén belengetett győzelem csupán látszólagos volt, az idegenek pedig nem haboznak a Föld egyre nagyobb részét elborítani. Az amorf lények ráadásul nemcsak manuálisan irtják az emberiséget, de egy terraformáló anyag segítségével lassan a légkört is belélegezhetetlenné teszik. A világvédelmi tanács kétségbeesetten keresi a megoldást a problémára, míg a katonák globálisan evakuálják a nagyvárosokat, és egyre többen kényszerülnek táborokban túlélni. Ugyanakkor vannak még olyan területek, ahol viszonylag normális mederben folyik az élet.
Az új évadban tónusváltást tapasztalunk az előzőhöz képest.
Ami akkor még bizonytalan volt, már bizonyossá vált, az érthetetlen események rejtélye megoldódott. Az idegen felfedték magukat, megkezdődött a tényleges harc a túlélésért.
Az események fonalát az invázió kezdete utáni 121. napon vesszük fel újra.
Az első évad komótosságát hátrahagyva az események középén találjuk magunkat. A nyitóepizódban szinte rögtön egy kiadós akciójelenetsorral kezdünk, csapdaállítással és Molotov-koktélokkal. Lopózás, lopás, megtévesztés, menekülés, harc az űrlényekkel – ezek a cselekvések csak az előző évad második felében bukkantak fel, ezúttal viszont a kezdetektől az események részét képezik.
Ezzel együtt az eddigi főhősöket sem veszítjük el, habár eddig úgy tűnik, nem lesz minden részben mindenki fontos. Az első két rész kettesével hozza vissza a fontos szereplőket: először Mitsuki és Aneesha szála tér vissza, majd Trevantéé és közvetve Casparé. Mitsuki (Shioli Kutsuna) a japán túlélők közül egy gátlástalan üzletemberhez (Shane Zaza) kerül, aki azt a lezuhant űrhajót vizsgálja, aminek a lelövéséhez a tudós nő akaratán kívül hozzájárult. Aneesha (Golshifteh Farahani) inkább az emberek elől bujkál a családjával, de belekeveredik a Mozgalomba, egy lázadó szervezetbe, ami nem nézi jó szemmel a katonahatalmat. Jamila (India Brown), Caspar barátja összegyűjti néhány osztálytársát, hogy Európát átszelve megtalálják a halottnak gondolt fiút. Trevante (Shamier Anderson) pedig épp otthonról indul újra útnak, miután nem találja a békét a harcmentes életben.
Az Invázió fénypontjai a főszereplőket alakító színészek voltak, és ez a második évadra sincs másként.
Szerencsére az érzelemközpontú történetek sem tűntek el. Mitsuki szinte közvetlen kapcsolatba lép az idegenekkel – ami már önmagában egy, az eddigiektől eltérő rejtély –, de a karakterét változatlanul a Hinatához kapcsolódó érzelmein keresztül vizsgáljuk. A második rész remekül kötötte össze a gyász és a hit témakörét Trevante és Jamila útnak indulásán keresztül. Míg a harmadik részre világossá válik, hogy Aneeshának sokkal nehezebb dolga lesz a családja összetartásával, mint hitte.
Kinbergék jó érzékkel őrizték meg azt, ami eddig működött: ideértve nemcsak a szereplőket és az őket mozgató kapcsolatokat, de a szuper díszleteket is. Az első évad lassú építkezését felváltották a robogó események, de a rejtélyek nem tűntek el, csupán a természetük változott meg. A szereplők között megoszló figyelem is megmaradt, ám egyelőre úgy tűnik, hogy ezt figyelmesebben, tudatosabban csinálják – már nem a központi eseményt járjuk körbe sok szempontból, hanem karakterközpontúbb drámákat látunk. Néhány izgalmasnak ígérkező, új mellékszereplő is színre lépett, tehát nem csak a korábbi szálakat húzzák tovább. Ugyanakkor a sötétben felvett jelenetekhez még mindig nem értenek.
Az első évad nem forgatta fel az űrlényinváziós alkotások világát, de egy jól összerakott kalandot nyújtott, ami a végére megszolgálta a belé vetett bizalmat. Az eddigiek alapján a második évad folytatja ezt az irányt, és még javít is rajta, miközben izgalmasabb szálakat kever hozzá. Ha tetszett az első évad és magával ragadtak a hősei, akkor érdemes felülni az új hullámvasútra is – ha pedig esetleg elijesztett a kezdetek szétszórtsága, adj neki még egy esélyt, mert a kifutás izgalmas. Kisemberek, akik egyre nehezebb helyzetekbe kerülnek, mégsem a világ sorsa múlik rajtuk – ez az Invázió szíve, nem az űrlények.
A kritika az első három rész alapján készült. Az Invázió az Apple TV+-on látható.
