Robert Kirkman, a The Walking Dead alkotója saját kezébe vette a gyeplőt, hogy másik, ezúttal szuperhősös képregényét mozgóképpé formálja. Az Amazonon megjelent Legyőzhetetlen (Invincible) azonban az első epizód alapján nem mozgatja meg túlságosan a műfajt, de okozni fog meglepetéseket mindenki számára.
Túlszaturált műfaj a filmes világon belül a szuperhősöké. Évtizedes viszonylatban várja a közvélemény, mikor pukkad ki végre a latexruhás, vászonköpenyes önbíráskodó lufi, de csak nem történik meg. Ha lennének mozik, most is tombolna a harc, de jelenleg új platformon dúl a küzdelem a nézők kegyéért. Kisképernyőn a Marvel-széria frissen kezdett igazi hódításba, de a terepen a DC már régóta ismerősen mozog. Azonban feltűnő, hogy egyre népszerűbbek azok az alkotások, amik kikezdik ennek az alműfajnak a toposzait és szabályrendszerét.
Mindkét nagyvállalat karaktereinek középső ujjal mutatott be a The Boys, mely szintén az Amazon neve alatt válhatott sorozattá. Garth Ennis képregénye finoman szólva szkeptikusan áll a szuperhősmítoszhoz és világjobbító szándékokhoz. Az általa ábrázolt történetben ugyanis a nagy hatalom nem jár nagyobb felelősséggel, csak több médiafigyelemmel és egy ennek menedzselésére létrejött cégbirodalommal, mely a komplett emberiséggel szemben lát el kapuőr szerepet.
Robert Kirkman ennyire sötéten – és izgalmasan – talán nem látja a helyzetet.
Az általa létrehozott világban szintén megszokott dolog, ha valakinek különleges képességei vannak, ám ez eleinte egy ismerős rajzfilmes esztétikában ölt testet. Az Invincible sótlanságát elsőrendűen pont az szolgáltatja, hogy vizuálisan nagyon kevés látványos dolgot mutat fel. Külsőségeiben úgy fest, mint a DC vagy Marvel bármelyik DVD-re készített, animált alkotása – akár el is férhetne a Cartoon Network esti műsorsávjában.
A történet se jelent túl sokat első blikkre. A legnagyobb élő szuperhős lúzer fiánál is végre beüt a pubertás, és felbukkan irgalmatlan ereje, amit apja igyekszik mederbe terelni – még egy kifordított felvilágosító beszélgetést is tart neki. Mark (Steven Yeun) egy kisebbségi komplexusoktól szenvedő tinédzser, aki képtelen bajszos, muszklis őse árnyékában élni: legszívesebben ő is embereket mentene és világra szóló dolgokat vinne végbe. Omni-Man (J.K. Simmons) azonban közel sem olyan makulátlan, mint amilyennek mutatja magát.
Ami szembetűnő az Invincible kapcsán, hogy milyen széles spektrumon játszik az elvárásokkal.
Beeteti a gyanútlan szuperhőskontent-fogyasztókat a könnyed coming-of-age elemekkel, az önmagát felfedező ifjúval és legendás csapattal, akik a bolygó (de legalábbis Amerika) védelmezői. Meglepő, hogy se Garth Ennis, se Robert Kirkman nem igazán tudta elengedni alapvetésként Az Igazság Ligáját – képregényeikben az ikonikus hősöket egytől-egyig a klasszikus karakterekről mintázták. Kirkman is megtalálta a saját megfelelőjét Batmanre, Aquamanre, a Marsbéli Vadászra, stb. – kommentárra azonban már nem futotta velük kapcsolatban.
A meglévő csapattal megmutatja, milyen csúcs mutatványokra és tettekre képesek a szuperek, ha összetartanak. Majd az epizód végén megtörténik a legbrutálisabb jelenet, amit animációban az utóbbi időben láthattunk. Semmi nem jelezte akkora mészárlás érkeztét, mint amekkorát kapunk, és az utolsó öt perc jócskán átértékelteti bennünk mindazt, amit addig megtapasztaltunk.
Robert Kirkmanék merni fognak csúnyákat húzni, és hirtelen a játékos rajzfilmnek óriási tétje lesz.
A kérdés pedig ott pattog a fejünkben a stáblista alatt: mit fog tudni kezdeni Mark, a zöldfülű gumiruhás abban a közegben, ahol a Föld legerősebbjei irányítanak, és bárkit kettészakíthatnak, ha a helyzet úgy kívánja?
Az Invincible – a The Boys című sorozathoz egészen hasonló – szkepticizmust épít a nézőben a hősköpeny magasztosságát illetően, de messze elmarad kollégájától stílusban és tartalomban. A vér mennyiségével azonban még behozhatja hátrányát.
