A pillanatok alatt kultikussá vált, majd díjesővel jutalmazott Stranger Things hatalmas elvárásokkal a háta mögött vágott neki a második évadnak, ami mától teljes egészében megtekinthető a Netflixen. Darára fel!
A sorozat folytatása egy évvel az első évad eseménye után, 1984 októberébe helyezi a cselekményt, mikorra az élet már majdnem visszatért a rendes kerékvágásba. Mike (Finn Wolfhard), Lucas (Caleb McLaughlin), Dustin (Gaten Matarazzo) és a „másik világot” megjárt Will (Noah Schnapp) már a játékteremben küzd a szörnyekkel, ahol egy rejtélyes, MADMAX nevű idegen dönti meg az elért rekordjaikat. Hamarosan kiderül, hogy a becenév egy lányt takar (Sadie Sink).
Persze ez csak a felszín, hisz Mike még mindig reménytelenül várja 011 (Millie Bobby Brown) válaszát, Willnek pedig egyre gyakrabban támadnak látomásai az őt fogságba ejtő helyről, miközben Hopper seriffet (David Harbour) is egy nem hétköznapi esethez hívják – nem is beszélve az epizódot nyitó bankrablós jelenetről, ami két perc alatt kitágítja kicsit a Stanger Things univerzumát.
Alapanyag van tehát bőven, a sorozat mögött álló Duffer testvérek pedig szerencsére nem sétáltak bele a tálcán kínált csapdák egyikébe sem. Mert hát lássuk be, ekkora felhajtás után alaposan mellétrafálhattak volna. Például a Golden Globe vagy az Emmy és más vörös szőnyeges csábítások után alakíthatták volna úgy a második felvonást, hogy jövőre is ott masírozhassanak. A kész showmanné vált gyerekcsapat elmoshatott volna minden mást, de a Barb (Shannon Purser) karaktere körüli felhajtás is alakíthatta volna a cselekményt.
Nem így lett,
a Duffer-fivérek inkább visszakanyarodtak oda, ahova a nézőknek is kellene: az elejére, amikor a Stranger Things kapcsán az volt az egyetlen elvárásköteg, hogy legyen retro, legyen szórakoztató, hogy egy jó történetet meséljen el.
A második évad első fejezete után azt kell mondjam, ez sikerült is nekik, hiszen a nyilvánvaló önismétlést gond nélkül ellensúlyozzák a történet új aspektusai, a még mindig elsőrangú hangulatkeltés és persze az a tucatnyi kiváló karakter, akik benépesítik a széria világát. No meg persze a sok rejtély, amelyekről ez a felvezetés még nem sok mindent árult el, de az biztos, hogy nagyobb dolgok várnak még ránk mire lepereg ez a kilenc epizód.
Az egyetlen félnivaló, hogy az első szezonnal ellentétben itt most nem annyira tűnik egy szálra fűzöttnek az történet, sokkal több a mellékvonal, ami akár azt is eredményezheti, hogy egy-egy szereplő el fog sikkadni (különösen, hogy az amúgy is nagy gárdához most újabbak csatlakoztak). Most például Winona Ryder járt így, aki az első felvonás egyik mozgatórugója volt, most nem túl sok vizet zavart. Ez azért nem csorbítja nagyon a filmélményt, de jó lenne ha figyelnének ezekre a hibákra, hogy aztán újra ott masírozhassanak a vörös szőnyegen – és nem azért, mert az elvárásoknak felelnek meg, hanem mert jók.
