Az AMC egy újabb King-adaptációval kedveskedik a természetfeletti horror kedvelőinek. Bár nem Stephennek hívják, hanem Joe-nak, ő és a története, a NOS4A2 méltó az atyai örökségre. Pilotkritika.
Vic (Ashleigh Cummings) ifjú művészlélek, hobbimotoros, lázadó fiatal, aki érthető okokból többre vágyik, mint hogy újgazdag családoknál takarít. Szülei folyton vitáznak, és bár szereti őket, mindkettejükkel megvan a maga konfliktusa. Az otthoni békétlenségen nem segítenek az egyre gyakrabban rátörő lidérces álmok, látomások és az őt hívogató fahíd sem, amit elvileg sok évvel ezelőtt lebontottak. Vic akarva-akaratlanul is rá kell ébredjen a különleges képességére, ami összeköti őt a fantomhíddal, egy gyermekrablással és Charlie Manxszel (Zachary Quinto), a NOS4A2 rendszámtáblát viselő Rolls Royce halhatatlan tulajdonosával, aki gyerekek lelkével táplálkozik.
A NOS4A2 alapanyaga Joe Hill azonos című regénye, ami megjelenése után azonnal közönség- és kritikai sikert aratott. Egy igazi dark-fantasy misztériumjáték, amin tagadhatatlanul érződik a kingi hatás, és bár az apja árnyékából reménytelennek tűnik a kitörés, mégis jó úton halad, hogy a kultikus ős nyomdokaiba lépjen.
Történetei egyszerre eredetiek, elgondolkodtatóak és hátborzongatók, fel is keltették a filmesek érdeklődését.
Első adaptációja a Daniel Radcliffe főszereplésével készült – és meglehetősen negatív visszhangú – Szarvak volt, miután regényírói debütálásából, A szív alakú dobozból végül a Warner Bros. mégsem készített átiratot. Az eddig döcögő mozgóképes szekér, most úgy tűnik, végre révbe ért, hiszen a napokban az AMC Prime-on bemutatott NOS4A2 mellett a stream-óriás Netflix is szállít majd idén egy Hill-adaptációt, ami a Locke & Key című képregény-folyamon alapszik. És amelynek sikere nagy mértékben függhet a Nos4a2 fogadtatásától.
Szerencsére nem kizárólag ettől függ, mert akkor már most írhatnánk egy még be sem mutatott széria nekrológját.
Hiszen a NOS4A2 már a “pilot” epizódban bukdácsol, a későbbiekben pedig az AMC jobban teszi, ha felkészül a Szarvakhoz hasonló negatív végkicsengésre.
Hill horrorja egy több idősíkban játszódó kamara-, kapcsolati- és szupernaturális dráma, ami végigkíséri Vic életét és harcát Charlie Manxszel. A 10 részes széria azonban feltűnő mértékben redukálja ezt egy tipikus és ezerszer látott coming-of-age történetté, amiben a parafaktor csak egy enyhe mellékzönge.
Vic egy munkásosztálybéli család sarja, aki vért izzadva próbál bejutni egy művészeti főiskolára, miközben formálódik a románca egy helyi pénzes, de szociálisan érzékeny szépfiúval. Félreértés ne essék, Vic nagyon is szimpatikus karakter, de főleg az őt megformáló Cummings (Farkasnász) szuper játéka miatt az. Ez a történet eredetileg az övé. És persze Charlie Manxszé, akire Zachary Quinto (Star Trek) rutinjának hála egy rossz szavam se lehet.
Feszültséggel, jeges félelemmel tölti meg játékidejének minden egyes percét, egyedi aurát kölcsönözve a sorozatnak. Kár, hogy mással ezt nem tudták elérni.
Nem, még a képi világgal sem, ami horrorról lévén szó igencsak meglepő. Az operatőri és vágói munkán, noha látszik a tehetséges szakemberek igyekezete, mégis a NOS4A2 egyik leginkább szembeszökő hibája a kreativitás hiánya. Vic különleges képessége, hogy a szellemhíd elvezeti őt arra a helyre, ahol megleli azt, amit keres. Ennek vizualizálására milliónyi lehetőség kínálkozik, mégis minden alkalommal ugyanazon képsorokat látjuk, amikor a famonstrumon motorozik.
Mintha csak időt akartak volna spórolni az utómunkálatok során.
Az efféle önismétlés akkor válik tenyérbemászóvá, amikor a dementor főgonosz van a cselekmény fókuszában. Hadovál valamit a hátsó ülésen kuporgó kissrácnak Christmaslandről. A képzeletbeli faluról, ahova a lelküktől megfosztott gyerekeket küldi. Majd tucatszám kapjuk a szuperközeliket a Rolls Royce motorháztetején meredező szoborról. Mintha nem lenne már most státuszszimbólum.
Az önmagában kevés feszültséget hordozó nyitány vajon tud működni kedvcsináló pilot-részként? Mindenképpen, ha nem zavarja a nézőt, hogy rengeteg szálat megpendítenek benne, és közülük egyiket sem – talán csak a legérdektelenebbet – mélyítik el. A NOS4A2 a kingi hagyományt, vagyis a természetfeletti misztikuma és annak az egyén és közösségi szinten kifejtett, kiábrándítóan negatív hatásának potenciálját hordozza magában. De Jami O’Brien (Fear the Walking Dead) forgatókönyve túlságosan kapkodó; nem a tempóját értve ez alatt, hanem a történet részleteinek beemelését szaporázva meg.
Mindenből mutat egy keveset, de a szösszenetek kevés kapaszkodót nyújtanak mind egymás, mind pedig a néző számára.
A Charlie Manx és Vic közötti kapcsolatról túl korán túl sok minden derül ki, a már a sorozat legelején elárult összefüggés-rendszer pedig nem tesz jót a NOS4A2-nak, mivel elvész az izgalom fő forrása. Helyette beérhetnénk a tinirománc és az önmegvalósítás aspektusaival, csakhogy tudjuk, a háttérben egy sokkal fontosabb konfliktus, egy démoni erő burjánzik.
Ha már a széria történetében nem várható nagyobb csavar, akkor legyen egy ebben az írásban: a kezdésben azt állítottam a NOS4A2 méltó az atyai örökségre. Joe Hill története valóban az, viszont az AMC sorozata sajnos ehhez kevés.
