A Testek egy másfél évszázadon átívelő nyomozás története, egy teljes nézőt kívánó kirakósjáték darabkáival. Si Spencer azonos című képregénye igazi audiovizuális ínyencfalatként kel életre a képernyőkön. Kritika négy epizód alapján.
A Netflix – érthető okokból – mindent bevet, hogy megtartsa pozícióit a streaming piacon. Erre nem sok alkalmasabb „eszköz” van, mint egy sorozat, mely műfaji jegyeivel, témáival akár a legszélesebb rétegeket is képes megszólítani. A platform egyik legfrissebb sorozata a 2021-ben elhunyt brit képregényíró Si Spencer 2014-ben megjelent Testek című képregényfolyamát adaptálja. De nézzük is, hogy melyek a széria potenciálisan vonzó jegyei! Feszült nyomozás egy különös rejtély, egy hidegrázósan ijesztő gyilkosság körül. Idősíkok közötti folyamatos ugrálás. Történelmi kataklizmák, a háttérben folyamatos emberi játszmák, titkos társaságok, traumák és szenvedély. Krimi, történelmi dráma, thriller és sci-fi összemosása. Szép nők, vonzó férfiak, a nemi szerepek változása és az emberi morál romlása. Ez így elsőre talán soknak is tűnik, de
szinte minden momentum, minden stíluselem a helyén van ebben a minőségi sorozatban.
A történetet csak dióhéjban ismertethetem, ugyanis a részletek már komoly spoilerveszélyt jelentenek. Londonban, a Longharvest Lane-en négy különböző időpontban: 1890-ben, 1941-ben, 2023-ban és 2053-ban ugyanarra a meztelen holttestre bukkannak, pontosan ugyanott, egyazon pózban. A négy eltérő korban nyomozóink embert (és testületet) próbáló módon próbálják felgöngyölíteni a hétköznapinak induló ügyet. Mindeközben pedig helyt kell állniuk a történelem viharaiban és saját személyes harcaikban is. Arról nem is beszélve, hogy a rejtély felfejtése közben egy, a világtörténelem folyását megváltoztató összeesküvésre bukkannak. Ahogy a több mint másfél évszázados kapcsolatháló kirajzolódik, egy nagy nagyhatalmú, karizmatikus manipulátor – Elias Mannix (Stephen Graham) – alakja kerül előtérbe. Tetejébe pedig, még ha lehetetlennek tűnik is, nyomozóinknak, több évtizednyi távolságból egymást kellene segíteniük.
A Testek mindegyik idősíkja mástól érdekes, másként izgalmas. Az alkotók – Paul Tomalin vezetésével – mindezt azzal is erősítik, hogy ezek a korok egymástól jól megkülönböztethető audiovizuális karakterrel bírnak. Eltérő színekkel, képszervezési technikával dolgoznak, és zenehasználatuk is meglepően invenciózus. Belső dinamikájukat erősíti, hogy dramaturgiai csomópontokon a képregényeket idéző, vastag kereteket is használó, osztott képmező segíti a befogadót az orientálódásban.
A nézők megszólítása érdekében már az első – a nézői jelenidőben, 2023-ban játszódó – jelenet rögtön nagyon magasra helyezi a lécet. A rendőrség egy szélsőjobbos felvonulást próbál kordában tartani az East Enden, mikor Shahara Hasan őrmester (Amaka Okafor részletgazdag alakításában) észrevesz egy fiatal férfit, aki pisztollyal a kezében bujkál a menet oldalán. Őt követve fedezi fel az ismeretlen férfi (a szakzsargonban John Doe) holttestét, akinek látszólag a szemébe lőttek, és meztelenre vetkőztették. Ez a szekvencia olyan bivalyerős atmoszférával és feszültséggel bír, amely még a monitoron keresztül is a történések sűrűjébe ránt minket. Olyannyira, hogy szinte egy levegőt szívunk hősünkkel. És
ez az átható erő mindvégig megmarad, teljesen fogva tartva a gyanútlan nézőt.
Tetejébe pedig, a sorozatoknál jól bevált trükköt, az epizódvégi csavart is konzekvensen, kidolgozottan és jól végiggondoltan alkalmazza a széria. A megoldás felé aprócska – magas koncentráció mellett jól követhető – lépéseken át haladunk. A Testek egyik legnagyobb húzása, hogy epizódról epizódra, sőt, inkább percről percre, finom kézzel csepegteti az információ morzsákat. Így egy idő után lehetnek sejtéseink, de bizonyosak a végkifejletig nem lehetünk semmiben. Ez a módszer (vélhetően) a teljes sorozaton keresztül nagyon magasan tartja a nézői feszültséget.
Nagy mértékben a sorozat rendezőit, Marco Kreuzpaintnert és Haolu Wangot dicséri, hogy a Testek világépítés terén is az átlagosnál magasabban teljesít. Története során szinte észrevétlenül rávilágít a társadalmi attitűdök és az emberi gondolkodásmód másfél évszázadnyi változására.
Olyan fontos témák simulnak bele szervesen a Testek sztorijába, mint a homofóbia, a rasszizmus, az intolerancia, az autokrácia és a terrorizmus
megjelenési formái. A párhuzamos szekvenciákban arról is képet kapunk, hogy a megjelenített idősíkok között eltelt időben miként változtak a nyomozási módszerek, technikák, illetve a bűnüldözés tudományos háttere milyen fejlődésen ment keresztül.
Egyébiránt mindegyik idősík detektívszála érdekfeszítő, a nézői feszültség növelését pedig a korok értékrendje és a nyomozati munka párhuzamos megjelenítésében rejlő dinamika táplálja. Ennek pedig stabil alapját jelenti a masszív színészi játék. A kulcsfigurák, de még a mellékalakok is jól megírtak, a színészek pedig remekül életre is keltik őket. A fent említett Amaka Okaforon kívül a korábbi korok detektívjeit alakító művészek is kimagaslóak. Nekik köszönhetően a második világháborúban zsidó detektívként boldoguló Charles Whiteman (Jacob Fortune-Lloyd) éppúgy hiteles karakter, mint a viktoriánus London kopója, Alfred Hillinghead (Kyle Soller) a maga figyelemre méltó szakállával. Sokak kedvence, A másik út című minisorozatból ismert Shira Haas a posztapokaliptikus Britanniában ügyködő magányos zsaruként, Maplewoodként is megejtően szuggesztív. Az emberi viszonylatok megjelenítésével kapcsolatban általánosan jellemző egyfajta kifinomult eszközhasználat. A figurák közti érintkezések jobbára villanásnyi tekintetekből, apró gesztusokból és kósza érintésekből épülnek fel.
A Testek az alapvető műfaji követelményeken túl egyetemesebb nézői elvárásoknak is vastagon megfelel. Igazi kulturális, hovatovább morálfilozófiai katalógus, ami nem öncélúan kezeli az emberiség történelmének állomásait, hanem lassacskán minden darabka a helyére kerül. A végső olvasat ugyan a didaxis felé mutat, de csak annyira, amennyire egy populáris műtől elvárható.
Paul Tomalin sorozata egyszerre nyújt minőségi szellemi kalandot, zsigeri szórakoztatást, és látja el nézőit hosszú távú gondolat-munícióval. Hogy kultikus lesz-e, vagy „csak” simán maradandó, az a nézőkön múlik!
A Testek már érhető a Netflixen.
