Megérkezett a két évad közötti kényszerszünet áthidalásaként forgatott Eufória különkiadás második része, ezúttal Jules-szal a főszerepben. Az erőteljes nyitánnyal indító epizód izgalmas és hiánypótló betekintést nyújt Rue szerelmének lelki világába.
Mivel a második évad forgatása a járványhelyzet miatt csúszott, a sorozat hiányának enyhítése céljából elkészült kétrészes különkiadásról előre lehetett sejteni, hogy karatén körülmények között forog majd, minél kevesebb helyszínnel és szereplővel. Így is lett: a december elején debütáló első rész egy üres bisztróban játszódik két szereplővel, és a második rész mondhatni megtartotta az “egy helyszín, két ember” felállást.
Rue epizódja olyan volt, mint egy terápiás foglalkozás, Jules része pedig konkrétan az.
Az első évad fináléjában nagy törés állt be Rue és Jules kapcsolatában: közösen kitalálták, hogy elszöknek, de a Zendaya által megformált Rue utolsó pillanatban úgy döntött, hogy ezt mégsem meri bevállalni. Jules egyedül indult útnak, Rue pedig otthon maradt és legfőbb érzelmi támaszának hiányában ismét a drogban keresett menedéket. A különkiadás első részében láthattuk, hogyan küszködik a visszaeső Rue barátnője távollétében, a második részből pedig kiderül, mi vezetett Jules szökéséhez. A Fuck Anyone Who’s Not A Sea Blob (Kapja be mindenki, aki nem egy tengeri pacahal) című epizód nyitányából azonnal kiderül, hogy Jules akciója kérészéletűnek bizonyult, de nem maradt következmények nélkül. Apja nyomására elmegy egy pszichológushoz, és az első alkalmat rögtön egy sokkoló kijelentéssel kezdi: le akar állni a hormonkezeléssel.
Sam Levinson sorozata nemcsak a fiatalkori drogfüggőség lélektanában történő vájkálás és a Z-generáció merész közérzet ábrázolása miatt emelkedik ki az átlagos coming-of-age sztorik közül, hanem azzal is, hogy az egyik főszereplője transznemű. Eleve ritkán találkozhatunk transzszexuális szereplőkkel mainstream filmekben és sorozatokban, abból pedig kisebb-nagyobb botrányok is születtek mostanában, hogy még a kevés reprezentatívnak szánt karaktert is legtöbbször ciszheteró színészek játsszák vagy játszanák el. A modellként befutó, színésznőként az Eufóriával debütáló transznemű Hunter Schafer már az alakításával is hitelessé tette Jules karakterét, a különkiadással pedig újabb szintre emelte a reprezentációt.
A második epizódot ugyanis Schafer együtt írta Levinsonnal, így lehetőséget kapott arra, hogy a saját szavaival járulhasson hozzá karaktere történetéhez.
Az Eufória első évada mintegy mellékes tényezőként kezelte Jules transzneműségét, amin nem rugóztak túl sokat: annyira természetesen kezeli a sorozat, hogy akik nem figyeltek eléggé, a Jules gyerekkorába betekintést nyújtó negyedik epizódig talán észre se vették, hogy nem cisz karakterről van szó. A különkiadás viszont jobban elmerül Jules genderélményeiben; a lány egyfajta válaszúthoz érkezve azt tervezi, hogy megszabadul a serdüléssel járó testi változásokat blokkoló implantátumától és leáll a hormonkezeléssel is. Nem tudhatjuk, pontosan melyik szövegrészekért felelős Schafer, de Jules bevezető elmélkedése a férfiak elvárásai alapján kialakított nőiségéről, a transzneműség spiritualitásáról, a femininitás elnyomó voltáról és az elmaradt serdülés okozta hiányérzetről vélhetően a színésznő saját élményeiből táplálkozik.
Azonban ez a sorsdöntőnek tűnő problémafelvetés hamar véget ér és lezáratlanul marad, amire az egyetlen logikus magyarázat, hogy Levinson a második évadban tervezi jobban kibontani azt. (Addig is érdekes kiegészítő a témához az HBO GO-n megtalálható, transznemű gyerekekről szóló Transzneműség című dokumentumfilm.) Az epizód átevez Jules traumáinak felelevenítéséhez és kivesézéshez, a függő anyjától kezdve Rue-ig, miközben a Rue-s résszel ellentétben itt rengeteg visszaemlékezés és fantáziajelenet festi alá Jules mondanivalóját. Zendaya Emmy-történelmet írt, amikor tavaly ő lett a legfiatalabb, aki elnyerte legjobb női drámasorozat főszereplőnek járó díjat, de Jules epizódja újfent bizonyítja, hogy nem Rue megformálója az egyetlen nagyágyú a sorozatban.
Schafer magnetikus alakítást nyújt a sok réteg csillámot ezúttal mellőző, bizonytalan, megtört, mégis dacos Jules-ként – Levinson mégsem bízza csak a játékára hatásgyakorlást.
Míg a Rue-s epizódban Levinson mindent a két alakításra és a dialógusra bízott, Jules monológját folyamatos hangulatfokozó zene kíséri, ami egy idő után kifejezetten idegesítővé válik, és a kívánt hatás ellenkezőjét elérve inkább elidegeníti, mint segíti a bevonódást. Szinte már sértő Schaferre nézve, hogy remek alakítását szükségtelen mankóval akarja segíteni a rendező, mintha félne, hogy önmagában nem állná meg a helyét. Ugyanez a bizalmatlanság árad a pszichológus irodáján kívüli jelenetek túlzásba viteléből is.
Bár az epizód kezdete az izraeli licenszből több országban is feldolgozott HBO-s Terápia-sorozatokra emlékeztet a beszélő fejes jellegével, gyorsan átveszik az irányítást a flashbackek és a Jules mondanivalóját látványos és szürreálisba hajló fantáziajelenetekkel ábrázoló képsorok. Az aláfestő jelenetek erősítik a Jules fejében történő belső utazás jelleget, ezzel közelebb hozva minket a lány világlátásához, vágyaihoz és félelmeihez. Emellett természetesen gyönyörűen megkomponáltak is: nem lehet elégszer elmondani, hogy Rév Marcell operatőri munkája és az általa megteremtett hipnotikus képi világ nélkül nincs Eufória. Ám az eddig ügyesen tartott egyensúly kezd megdőlni, és ezt az epizódot már joggal lehet a style over substance problémájával vádolni, vagyis hogy
a látvány már kezd túlnőni a tartalmon – sőt, ez esetben mintha ellensúlyozni akarná az epizód forgatókönyvének kiforratlanságát.
Érdekes és elgondolkodtató témákban azért itt sincs hiány. A drogfüggők szemszögét már megismertette a sorozat, most pedig mélyebb betekintést kapunk abba, hogy milyen lelki nyomással jár drogfüggők támaszainak lenni (Jules ezt az anyjával és Rue-val is átélte már), illetve az első évadban inkább csak forgatókönyvi csavarok katalizátoraként használt catfishing-szálról (vagyis arról, amikor Nate hamis profillal csábította el Jules-t online) is megtudjuk, hogyan élte meg a lány az átverést. Betekintést nyerünk Jules szerelmi képzelődéseibe, Rue iránti érzelmeibe, és még a különkiadás első epizódjának nyitánya is új fénytörésbe kerül.
Jules epizódja ellentétes ívet jár be: a csúcson kezd, és pont azzal veszít fokozatosan az erejéből, hogy egyre több és több akar lenni. A forgatókönyv a Rue-s epizódhoz képes jóval csapongóbb, de talán pont ezért fog jobban tetszeni azoknak a nézőknek, akik az első részt túlságosan megírtnak érezték. A kissé elcsúszó arányok ellenére is jó érzés volt újra látni Jules-t és jobban megismerni őt. Ez az epizód még egyértelműbbé tette, hogy nemcsak Rue vonatkozásában létezik, hanem önmagában is egy rendkívül komplex és egyedi karakter. Kár, hogy az epizód nem maradt meg egy klasszikus Terápia-rész esztétikájánál: akármennyire is szeretünk elmerülni Levinson és Rév intenzív képi mesélésében, ezúttal a kevesebb több lett volna.
Az epizód az HBO GO kínálatában elérhető.
