Sorozat

Karácsonyi egzisztenciális válság – Eufória különkiadás, 1. rész: Rue

Az Eufória, azaz a tavalyi év egyik legjobb sorozatának alkotója brutális nyomasztást ajándékoz nekünk karácsonyra, amihez azért mellékel egy picike reménysugárt is.

Az Eufória egyike a megszámlálhatatlanul sok sorozatnak, melyek forgatási terveit gyökerestől felforgatta a koronavírus-járvány. Az utóbbi évek egyik legünnepeltebb szériájának második évadára sajnos még várnunk kell, de a sorozatot alkotó Sam Levinson és stábja kreativitásának köszönhetően nem maradunk idén sem Eufória nélkül. Az évadok közötti tervezettnél nagyobb szünetet átívelő két különkiadás egyike Rue, a másik Jules szemszögéből követi le a finálé utáni időszakot. Az első rész pénteken debütált az HBO GO kínálatában, és megmutatja, hogyan telik a visszaeső drogfüggő Rue karácsonya. 

Népszerű sorozatok esetében egyáltalán nem ritkaság egy karácsonyi különkiadás,

de az Eufória első évadának fináléja után senki nem számított arra, hogy felemelő ünnepi mesét kapunk majd ajándékokkal és szép karácsonyfával. Az utolsó rész azzal ért véget, hogy Jules otthagyta Rue-t a vonatállomáson, aki utolsó pillanatban meggondolta magát a közös szökést illetően. A Zendaya által alakított Rue a fájdalmas szakítás után ismét a drogokhoz nyúlt, így a különkiadásban is a függőségen van a hangsúly. 

Különkiadást készíteni egy járvány közepén, mikor már kész a második évad forgatókönyve, nem kis kihívást jelentő feladat. Mi más is lehetne a megoldás, mint a jó öreg bottle-epizód? A bottle-epizódoknak nagy hagyományuk van a kábeltévés sorozatoknál: bár eredetileg vészmegoldásként születtek a költségvetés csökkentése vagy a következő epizód írási folyamatának meghosszabbítása érdekében, az egy helyszínen, kevés szereplővel játszódó, főként párbeszédből álló részek nagy népszerűségnek örvendenek. Könnyen lehet, hogy a koronavírus hatalmas bottle-epizód bummot fog elindítani, hiszen a szereplők és a helyszínek lecsökkentése az egyik legjobb módszer a forgatás biztonságosabbá tételére. 

Az Eufória különkiadása az egyik első bizonyítéka annak, hogy a járvány okozta jelentős megkötésekkel is lehet kiemelkedőt alkotni.

Az első különkiadás egy bisztróban játszódik, ahol alig lézeng egy-két ember Rue-n és szponzorán, Alin (Colman Domingo) kívül. Ennek oka, hogy karácsony este van, de Rue-ék asztalánál nem éppen ünnepi a hangulat. A lány ködös tekintettel magyaráz arról, hogy megtalálta a tökéletes egyensúlyt a drogfogyasztásban, amivel teljesen harmonikussá vált az élete, de ez állítás pontosan annyira égbekiáltóan valótlan, mint az epizódot nyitó rövid fantáziajelenet. Ali a függőségből kijövők lelki felépülését támogató szponzorként és egykori drogfogyasztóként ismeri az összes kamudumát, de különösen nehéz dolga van a lánnyal, aki saját elmondása szerint nem is tervezi a leszokást. 

A rész lényegében a (szintén HBO-s) Terápia egyik hosszabbított epizódja lehetne, csak ezúttal a “pszichológus” a hallgatás helyett sokkal aktívabban részt vesz a beszélgetésben. És mint a legjobb dialógusra épülő filmekben/epizódokban, itt is jóval többet kapunk egy hétköznapi csevejnél: a két ember vitája és lelkizése során spirituális, politikai és pszichológia témák sokaságát járjuk körbe az egyórás játékidő alatt. Isten létezése és az előre elrendeltség kérdései, a forradalom kivitelezhetetlensége, a megváltás és az elkárhozás lehetősége, a csak tudatmódosítókkal elviselhető reménytelen jelen és jövő: nem éppen palacsintázáshoz illő témák. Mindez könnyen átmehetne prédikációba, de Levinson nagyon ért hozzá, hogy természetes hangvételben tálalja a nagy gondolatokat.  

Bár ünnepinek éppen nem nevezhető, az Eufória különkiadás tökéletes karácsonyi epizód 2020-hoz.

Egy ilyen évvel mögöttünk – és egy teljesen bizonytalan jövővel előttünk – drogproblémák nélkül is át tudjuk érezni a gödör alján csücsülő Rue elveszettségét. Zendaya idén elnyerte az Emmy-díjat az első évadban nyújtott alakításáért, és a különkiadás emlékeztet minket arra, hogy mennyire megérdemelte az elismerést. Az epizód viszont legalább annyira szól a Colman Domingo által fantasztikusan alakított Aliról, aki nem fél megosztani a saját démonjait, és minden témához van egy tanulságos anekdotája. 

Sam Levinson továbbra is pengeélen táncolva kerüli el, hogy hatásvadászatba, köldöknézésbe vagy művészieskedésbe menjen át a sorozata, pedig nagyon nehéz játékot űz a felfokozott érzelmesség és a provokatív nihilizmus összeházasításával. Már az is egy valóságos csoda, hogy ennyire magával ragadó és hitelesnek ható képet sikerült festenie a Z-generáció közérzetéről, de még az olyan, filmsulis diákok által közhelyességig használt jelenetekbe sem törik bele a bicskája, ahol a szereplő szomorú zenét hallgatva hosszú perceken keresztül néz ki az üvegen. 

Mindehhez persze szükség van Rév Marcellre is, aki operatőrként még egy két ember párbeszédéből álló epizódot is képes egyedi és emlékezetes képekkel megtölteni. 

Az első évad képi világát megálmodó és több epizódját fényképező Rév hipnotikus képei és az egzisztenciális témákat taglaló párbeszéd már-már elemeltté teszi az egész epizódot, ami minden nyomasztása ellenére sem kilátástalan – a rész címe, a Trouble Don’t Last Always (A baj nem mindig tart örökké) is óvatos reménykedésre biztat. Rosszmájúan nevezhetnénk blöffnek az epizódot, ami utólagosan megírt átvezetőként nem viszi előre a cselekményt, de nagyon távol áll a felesleges időhúzástól. Erre a beszélgetésre nemcsak Rue-nak volt szüksége, hanem nekünk is. 

Rácz Viktória

Rácz Viktória a Zsigmond Király Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett 2017-ben és az ELTE filmtudomány mesterszakán diplomázott 2019-ben. Több portálra és nyomtatott újságba is ír kritikákat, elemzéseket. A Filmtekercs.hu szerkesztőcsapatának tagja.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés