Sorozat

A szitkom-feleség lázadása – Kevin Can F**k Himself

Az AMC új vígjátéksorozata egy ötletes csavarral megújítja a szitkomokat. A Kevin Can F**k Himselfben a komédia pillanatok alatt realizmusba vált, és a feleség rádöbben, mennyire borzalmas az élete, és erről főleg a férje tehet; ám amint az asszony a férfi közelébe kerül, a sorozat visszavált a jól ismert, nevetéssel aláfestett családi komédiába. Van kiút ebből az idillinek tűnő életből? A kritika a sorozat első két része alapján készült.

Képzeld magad elé a legtipikusabb, amerikai családi ház nappaliját, amelyet már ezerszer láttál. Hátul lépcső az emeletre, jobbra bejárat, balra konyha, középen egy nagy kanapé és dohányzóasztal. Nyüzsgő, bohókás emberek, a legőrültebbek mindig a szomszédok/rokonok/legjobb barátok vagy ezek tetszőleges kombinációi. Náluk egy leheletnyivel épeszűbbek a főszereplők, hogy lehessen velük azonosulni, de még mindig szórakoztatónak kell lenniük.

A férj pocakos és vedeli a sört, a feleség csinos és házias, nem minden tökéletes, de szeretik egymást.

Minden második mondatuk egy csattanó, minden harmadik egy kacagásba csomagolt sértés. Néha gyerekek és kutya nyüzsög az ilyen karakterek körül, hogy még szerethetőbbek legyenek, de a Kevin Can F**k Himselfben még azok sincsenek, mert Allison (Annie Murphy) és Kevin (Eric Petersen) 10 év házasság után sem jutott el odáig. És nem is ez a legnagyobb gond a kapcsolatukkal.

Amint Allison kimegy a konyhába, amint kicsit távolabb kerül férje mérgező légkörétől, rádöbben, milyen is valójában az élete. Minden fakóbb és valóságosabb lesz, a ház egy romhalom, a padlón csótányok futkorásznak, ő pedig egy rakat szerencsétlenség, pedig régen nem ilyen volt.

Hogy mennyire jó sorozat a Kevin Can F**k Himself, ez picit relatív. A koncepció viszont annál jobb.

A részek hossza sem a 20 perces kis könnyed kacarászást ígérik, a rendes epizódhossz a komolyabb felhangot mutatja. Kérdés, hogy ezzel a koncepcióval milyen hosszúságú lehet a sorozat, mert, ha az első évad vége majd feloldja a konfliktust, a sorozat varázsát adó ide-oda váltogatások is megszűnnek. Bár lehet, van még a készítők tarsolyában meglepetés.

A szitkom jelenetek utáni éles váltás néha olyan üdítő, hogy felfokozza a realisztikusabb jelenetek élvezeti faktorát. Ha kettészedjük a látásmódokat, külön-külön egyik sem hoz sok újdonságot, de mind a két oldalon találni vicces vagy elgondolkodtató mozzanatokat. A „normális” nézőpontban minden kicsit morbid és fanyarul humoros, mégis gyakran kilátástalan, mint ha a Dead to Me egy kicsavart spin-offja lenne.

Csak itt el kéne már tenni láb alól a férjet, nem pedig megtalálni a gyilkosát.

Ha pedig a másik végletet nézzük, akkor egy Jim szerint a világ és társai jellegű vígjátéksorozatot kapunk, ahol a pasi már tohonya, és bár a gyönyörű felesége a lelkét is kigürizi, ő mégis egész nap csak a kanapén tesped vagy a haverjaival lóg. Szexista és infantilis vicceket durrogtatnak, amin a konyhából kilépő párja csak szeretetteljesen mosolyog egyet (egy kis dorgáló szemforgatás után), mert hát mégiscsak ő áll a viccelődés célkeresztjében. „Jaj, hát ő ilyen, de így is szeretem.” (Hát persze…)

És pont így van ezzel főszereplőnk, Allison is. Egy nem túl fényes napon, amely a 10. házassági évfordulójuk lenne, de féktelen kanbuliba torkollik, végre fellázad a papírmasé szitkom-feleség évtizedes elnyomásából, és rohadtul elege lesz. Elege lesz a sztereotipikus bájolgásból; abból, hogy nem becsülik meg; és abból, hogy a dédelgetett álomjövő soha nem valósul meg egy új, nem lepukkant házban, mert

beleragadt ebbe a rémálomba, amelyet Kevinnek hívnak.

Allison legalábbis addig felvállalja a valódi érzéseit, amíg nincs közel a férje. Ugyanis, amint Kevin megjelenik a színen, a természetellenes megvilágítást adó stúdiólámpák felkapcsolnak, a közönség nevet minden bugyuta viccen, az emberek kedvesebbek, a színek élénkebbek, a tárgyak tisztábbak, és még a tönkrement holmik sem tűnnek annyira lehangolónak, mint egyébként. Már nincs is annyira nevethetnéked a körítés miatt, igaz?

Mondhatnánk, hogy a szerelem rózsaszín ködét szimbolizálja a komikus oldal, a látásmódváltás pedig azt, hogy az asszony egyre kevésbé érzi magát boldognak, hiszen olyankor lát tisztábban, amikor Kevin nélkül van. De tíz év után inkább a belefásultságot jeleníti meg, a kiúttalan, végtelen napokat e fullasztó világban, a felismerés és gyógyulás első lépcsőkövét a rideg valóság minden mocskával egyetemben. Allison nemcsak férje önzésére döbben rá, arra, hogy mennyire megvezette eddig, hanem észreveszi azt is, hogy eltűntek a barátai mellőle, hogy mennyire lehangoló módon élnek, és hogy a vágyott álomképébe egyre kevésbé fér bele Kevin.

Allison egészen sajátos módot eszel ki, hogy végre bosszút álljon elpazarolt élete miatt. Az apró csínytevések kezdetben szórakoztatják, de aztán úgy dönt, hogy ennél drasztikusabb lépésre lenne szüksége. Igen, igen: ez már több is annál, mint végre kimondani, hogy „Kevin megbaszhatja magát”. Egyszer megkérdezik tőle, hogy nem lenne egyszerűbb simán elhagynia a férjét? A válasz pedig rengeteg valódi családi tragédia hátterére utal. De nincs időnk sokáig a morális kérdéseken töprengeni, hiszen már kapcsolják is fel a reflektorokat, és újból indul a tapsgép.

Szádeczky-Kardoss Klára

Szádeczky-Kardoss Klára a Corvinus Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett. 2016-ban csatlakozott a Filmtekercs szerkesztőségéhez. Újságírói tevékenysége mellett novellákat is ír.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com