Sorozat

Kivagy, doki? – Ki vagy, doki? 60. ünnepi különkiadás

Van-e jövője egy 60 éves sorozatnak? Hogyan építi-pozicionálja magát egy ekkora korpusszal megáldott mozgóképóriás és milyen sors járhat neki osztályrészül ennek hatására? Számtalan dologról szó esik a négyepizódos Ki vagy, doki? ünnepi különkiadásban, noha konkrét válaszokra ne számítson senki.

Mint ahogy arról korábban mi is beszámoltunk, a 6. X-et is maga mögött hagyó Ki vagy, doki? idén karácsonyra egy igazán különleges ajándékkal készült: 3 rész erejéig nem csak a 10. Dokit alakító David Tennant, de számtalan régi barát és egy igazán komoly ellenség is visszatér a képernyőre, hogy aztán a 4. (záró) epizódban már a 15. Doki is fusson egy bemelegítő kört.

ki-vagy-doki-ünnepi-különkiadás

Mielőtt fejest ugranánk a brit humor kozmikus gandzsájának felhőjébe, előtte a tisztesség kedvéért még egyet s mást be kell vallanom. Én magam sosem néztem a sorozatot. Láttam jó pár részt, ebben nagy szerepet játszottak kísérletező kedvű, gimnáziumi helyettesítőtanárok, különböző egyetemi filmelemző kurzusok, valamint egy-két elborult házibuli levezetői is. Mindezek mellett egy időben több haverom is odáig volt a sorozatért, illetve én is szeretek random dolgokról a kelleténél többet olvasgatni az interneten, ezért az alapfogalmakat (TARDIS, csavarhúzó, mi a Doki ésatöbbi), a szituációt, és a konfliktusokat, no meg persze a sorozat alapvető furcsaságát is ismerem.

Úgy gondolom, hogy ez a helyzet lehetőséget nyújt arra, hogy töréstesztnek tegyük ki a jócskán nagypapa korba lépett, lassan 900 epizódos sorozatot.

Képes-e a Ki vagy, doki? 60 év után is új nézőket megszólítani vagy ekkora múlttal már csak maximum a rajongók lelkét és a BBC presztizsét simogathatja?

Röviden? Igen.

De előbb a sztoriról pár mondatban.

A csillagbestia névre keresztelt első epizód nem sokat teketóriázik, a Tennant fejű 10. Doki Londonba érkezvén szinte azonnal belebotlik régi bajtársába, Donnába (Catherine Tate), valamint annak lányába, Rose-ba (Yasmin Finney, és igen, a névegyezés nem véletlen) és taxisofőrként dolgozó férjébe (Karl Collins). A probléma mindezzel az, hogy Donna egyáltalán nem emlékszik a Dokira. Egy 15 évvel korábbi kalandjuk során a nő kapcsolatba került a Dokiban is működő időlord erővel, amely nem kompatibilis az emberi testtel, így gyakorlatilag megsütné az agyát. Hogy megmentse a lányt, a Doki kitörölte annak minden hozzá köthető emlékét – beleértve saját magát is.

ki-vagy-doki-ünnepi-különkiadás-1

A cselekményt a Földön kényszerleszállást hajtó Meep nevű szőrmók és az őt üldöző, földönkívüli erőkkel folytatott viaskodás tartja mozgásban, ám az epizód tényleges célja valójában a Doki-Donna szál olyan jellegű felélesztése, amely során az olyan kviblik is megértik a dolgot, mint Én.

Jelentem: ez sikerül.

Az epizód tévés dokufilmes indítása, valamint a dialógusok során alkalmazott duplabeszéd nem csak értelmezhetővé, de abszolút átélhetővé is teszik a látottakat, miközben fokozatosan rajzolja ki lényegét a fölénk tornyosuló epizódmassza testén.

Noha az elsőre aranyosnak tűnő Meepről hamar kiderül, hogy egy galaktikus tróger, aki egész Londont porig rombolná, az epizód abszolút hepienddel zárul, ráadásul kiderül, hogy a szülés során Donna lepasszolt egy adagot az időlord erőből a lányának, ezért nagy meglepetésre úgy nyeri vissza az emlékeit, hogy közben az agyából sem lesz pempő. Win-win.

ki-vagy-doki-ünnepi-különkiadás-4

A Vad kék messzeség mind témájában, mind hangulatában autentikusabb élményt nyújt, a Doki és Donna egy idegen űrhajón rekednek, amely szó szerint az univerzum peremén lebeg, miközben saját képmásaikkal is szembe kell szállniuk. Azért nagyon okos ez az epizód, mert mindamellett, hogy a hosszabb-rövidebb agyalgatások, a soft-testhorror, valamint a két szereplő dinamikája rendkívül élvezetes hullámzást biztosít a történetnek,

a személyazonosság kérdése köré épített konfliktus úgy rágja újra a Dokiék egymáshoz és önmagukhoz fűződő viszonyát, hogy közben a frissen érkezők beavatásáról is gondoskodik.

Pontosan ezért működik ez a rész a legjobban a Tennant-vezette három epizód közül.

A kacagás című záróepizód sztárja egyértelműen a Játékmester szerepében feltűnő Neil Patrick Harris , aki gyakorlatilag egymaga elviszi az egész bulit a hátán. Itt a nosztalgia mélyítése helyett inkább annak kiszélesítésére kerül a hangsúly, számtalan régi-új társ lép elő a múlt árnyékából. Feltűnik például Kate Stewart, a UNIT – a helyi S.H.E.L.D. – vezetője (Jenna Redgrave); Donna édesapja, azaz Wilf (Bernard Cribbins); valamint a Bonnie Longford által megformált Mel is, aki anno a 6. és 7. Doki partnere volt még a nyolcvanas években. Mint kiderül,

a Játékkészítővel sem először ütközik meg az Időlord, és ezt szerencsére nemcsak mondja, hanem a régebbi találkozásokból felvillanó részletekkel meg is mutatja nekünk a sorozat.

Ha már láttatás: ez az epizód kifejezetten jól néz ki. A Ki vagy, doki? azért hordoz magában – sőt, néha direkt rá is játszik – némi “olcsóságot”, viszont A kacagás, és különösképpen a Játékmester birodalmában történő első kergetőzés-összecsapás díszlete igencsak korrektre sikeredett.

ki-vagy-doki-ünnepi-különkiadás-2

A cselekmény a Dokiban fokozatosan erősödő önmegkérdőjelezés és lelkiismeretfurdalás mellett – amelyre remek illusztrációt nyújt a Játékmester rövid bábszínházas előadása – egy nem várt fordulattal is előáll:

bár a Doki szíveit lézerrel lövik át, ő mégsem születik újjá, hanem kettéválik.

A Tennant-féle 10. Doki túléli a sérülést, miközben már ott áll mellette 15-ös rajtszámmal Ncuti Gatwa, aki így a Játékmester legyőzésében is segítéségére lesz, ráadásul neki is jut egy új TARDIS, a 21. századi elvárásoknak megfelelően rámpával felpimpelve.

ki-vagy-doki-ünnepi-különkiadás-3

Végezetül, a Templom a Ruby úton maga mögött hagyja a nosztalgiázást és amellett, hogy az új Doki bemutatására koncentrált, harcostársát, Ruby Sunday-t (Millie Gibson) is alaposan megismerhetjük. Ruby szenteste született, ám éjfélkor egy templom ajtajában hagyták, így nevelőszülőkhöz került, ahol szerencsére szeretetben, sok-sok testvér mellett nőhetett fel. Kettejüket a Ruby újdonsült-örökbefogadott húgát elrabló gnómokkal való küzdelem sodorja össze,

akiket kétszeresen is legyőzve hőseink sorsa megpecsételődik: innentől együtt kalandoznak.

A történet – annak ellenére, hogy nyilvánvalóan évtizedes lemaradásban vagyok a Doki kalandjait illetően – végig követhető, befogadható és szórakoztató volt. Leszámítva A kacagás 1-2 megszólalását, egy percig nem éreztem, hogy valamit „ne értenék,” itt is igazából a szereplők sűrű felvonultatása zavart egy kicsit meg, de pár kattintással itt is simán helyükre kerültek a dolgok.

Ez természetesen nem jelenti, hogy ne maradtak volna mélyebb és átfogóbb értelmezési síkok, amit ezzel mondani szeretnék az az, hogy a látottak koherens egésszé álltak össze számomra is. Ami azt illeti, kedvem támadt sűrűbben szemezgetni az eddigi epizódok közül, mert intellektuálisan lekötött, érzelmileg pedig simán bevont ez a bruttó 4 órás kaland.

ki-vagy-doki-ünnepi-különkiadás-5

Az ünnepi különkiadás legnagyobb problémája, hogy nem egyedül néztem. Sárga ikeás, kinyitható kanapémon ücsörögve-flesselgetve egyszer csak azon kaptam magam, hogy

tőlem balra ott ül a South Parkból jól ismert PC igazgató, míg jobbomon kedves neje, Erős Nő foglal helyet,

ráadásul be nem áll a szájuk.

Nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy az etnikai/szexuális kisebbségek vagy a testi fogyatékosságok reprezentációja, beszélő-gondolkodó-hús-vér nők szerepeltetésével az égvilágon bármiféle probléma lenne, sőt. A baj a szájbarágással, a túltolással és ebből fakadóan a narratíva szétspammalésével van, mikor az ideológia kitakarja a látványt, túlharsogja a mondanivalót.

A csillagbestia egy pontján Donna lánya, Rose rászól a Dokira, hogy az a Meep megkérdezése nélkül a „he” előtaggal hivatkozott a lényre, majd A kacagás végén, mikor a 10. Tennant Doki éppen azt ecseteli, hogy végre családra lelt Donnáék, valamin Mel társaságában, Rose apja eszmél, hogy összekeverte a vegán és a nem vegán fogásokat,

mire Rose felcsattan, hogy „Úristen, akkor én most mit ettem eddig???”.

Kit érdekel? De tényleg. Egy több millió-billió éves időlord – aki egyébként ennek az egész sorozatnak a címszereplője – épp arról beszél, hogy végre képes szembenézni a magánytól való rettegésével, ezt építették az egész ünnepi különkiadás során, gyakorlatilag a 15. Doki késleltetett és nem szokványos felbukkanását is ez motiválta, erre amolyan vicces feloldásként sikerül egy teljesen fölösleges reprezentációs kamuval elütni az egészet.

Mindegyik epizódnak megvannak a mélypontjai, de az igazságosság kedvéért még kettőt emelnék ki.

ki-vagy-doki-ünnepi-különkiadás-6

Az egyik csak színtiszta ostobaság: A vad kék messzeség nyitójelenetében a Doki és Donna 1666-ban találják magukat, egészen pontosan annak a fának a tetején, amely alatt ücsörögve Sir Isaac Newton megalkotta a gravitáció (vagy ahogy az epizód poénosan csavar egyet rajta: mavitáció) elméletét. Newtont valamiért egy színesbőrű színész alakítja, ezzel a húzással pedig duplán lábon lövi magát a sorozat, hisz van, akit a fölösleges átszínezés fog kiidegelni, míg a reprezentálni kívánt csoport azon ütközhet meg, hogy miért nem egy olyan tudóst vettek elő, aki tényleg nem volt fehér.

A másik Donna emlékezetének visszaszerzéséhez kötődik. Ez úgy történik, hogy a Doki szavak sorolásába kezd, az utolsó szó a „bináris”, amelyet már Donna is háromszor megismétel. Miközben édesanyja ezt a kifejezést mantrázza, Rose száját kvázi-válaszként a „nem bináris” kijelentés hagyja el, majd mikor a Doki megkérdezi, hogy mégis hogy élhették túl ezt az egészet,

Rose és Donna kórusban zengik, hogy ezt egy ilyen „férfi reprezentálta időlord” nem értheti, mert ők nőként képesek arra, amire a férfiak nem: elengedni a dolgokat.

Hát, köszönjük szépen.

A biztonság kedvéért azért elismétlem, hogy nem a reprezentáció gesztusát támadom, hanem hogy ezek a kínos-izzadtságszagú kvótagyónások folyamatosan keresztbe fekszenek a történetnek, az esetek többségében az elhagyásuk semmit nem változtatna a cselekmény egészén, miközben vagy indokolatlanul döcögősebbé teszik a történetmesélést vagy értelmetlen hülyeségként próbálnak valahogy a narratíva vezérfonalává válni.

Pedig egyébként lenne itt bőven agyalnivaló. Ott van például a Doki nemisége, az egy teljesen elfogadható álláspont, hogy mikor egy időlord emberi „formát” ölt, akkor nem evidens, hogy a férfi-nő binaritás mentén kéne őt meghatározni.

Ez pedig nyilvánvalóan továbbvezethető aztán az emberre, a test-lélek problémán át a társadalom, egzisztencia és esszencia kérdésein keresztül mindenfelé el lehet indulni, de ezek a direkt és kizárólagos kinyilatkoztatások nem az értelmes diskurzus létrejöttét szolgálják – főleg, hogy esztétikailag is leveti magáról a sorozat a dolgot.

Számomra úgy tűnik, hogy a Ki vagy, doki? a legnagyobb értéke, hogy gondolkodásra sarkallja a nézőket – tök mindegy, hogy ezek random butaságok és álfilozófiák vagy valódi, húsba vágó kérdések –, éppen ezért tartom rendkívül károsnak a fentebb kifejtett demagógiát.

A cím, hogy Ki vagy doki? önmagában kérdést sejtet, valószínűleg megérné nem ideológiai és/vagy piaci meggyőződés alapján megválaszolni azt.

A Ki vagy, doki? karácsonyi különkiadása a Disney+ kínálatában érhető el.

Gerdesits Pál

Gerdesits Pál 2021-ben szerzett mesterdiplomát az ELTE filmtudomány szakán, jelenleg az ELTE esztétika doktori programjának PhD hallgatója. Elkötelezett szürrealista, Werner Herzog és Jeffrey Lebowski lelkes követője. Állítólag ügyesen gitározik.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com