Mekkora lavinát indíthat el egy fekete kislány megölése? A Kiri kissé talán szájbarágósan, de igaz módon beszél a kulturális hovatartozásról, az igazságszolgáltatást átható rasszizmusról és a szociális munkások felelősségéről.
A brit Channel 4 négyrészes minisorozata a kilencéves kislány, Kiri Akindele eltűnése, majd halála körül bonyolódik. A domestic thrillert vagy krimit ígérő alaphelyzetből hamar szociodráma lesz: a másodrendűként kezelt feketék, az előítéletes, hatalmi helyzetben lévő fehérek és a kettejük közt közvetítő szociális munkások feloldhatatlan ellentétei adják a sorozat izgalmát a gyilkosság apropóján.
A Kiri széles tablóját nyújtja a brit középosztálynak. Kiri a drogos édesanyja halála után jómódú nevelőszülőkhöz kerül, akik négy év elteltével szeretnék örökbe fogadni őt. Havonta egyszer a kislány ellenőrzött körülmények között meglátogathatja apai nagyszüleit, börtönviselt apjával viszont tilos találkoznia – egy napon aztán porszem kerül a gépezetbe, aminek végzetes következményei lesznek:
Kirit meggyilkolják.
A címszereplő kislány olyan kapocs, amelyik egymástól valószínűtlenül távol álló, párhuzamos világokat kapcsol össze, az így megteremtett egyensúly viszont annyira törékeny, hogy a tragédia borítékolható. Minden érintett fél Kirit akarja, pedig semmi különös nincs benne – csak egy öntudatos, élettel teli iskolás, aki mindenkivel könnyen megtalálja a hangot, gyakorlatiassága és optimizmusa pedig mindenen átsegíti. Így annak ellenére valóban ő a sorozat katalizátora, jogos címszereplője, hogy az első rész harmadánál meghal.
Jó-e egy életvidám fekete kislánynak, ha egy sznob, kőgazdag fehér családban nevelkedik fel? Mennyire tartsa a kapcsolatot a világgal, amit hátrahagyott? A Kiri nem titkolja, hogy akkut társadalmi kérdésekhez kíván hozzászólni: a feketék hátrányos megkülönböztetése ellen küzd, kissé néha didaktikusan. Ami viszont árnyalja ezt a direkt üzenetet, az a szociális munkás Miriam (Sarah Lancashire) karaktere: a szétcsúszott „kutyás nőként” ábrázolt, enyhén alkoholista, de a munkáját lelkiismeretesen végző nő atipikus hőse a sorozatnak. Az ő elszántsága, ugyanakkor tökéletlensége
ambivalens érzéseket kelt a feketéket pártoló hozzáállással szemben is.
De nem Miriam az egyetlen, akit felemás jellemnek mutat be a sorozat: előbb-utóbb minden főbb szereplőről kiderül, hogy részben bűnös Kiri eltűnésében, vagy ha nem, utólag viselkedik megkérdőjelezhető módon. Senki sem mintapolgár, mindenki titkol valamit, ami hatással van az ügy kimenetelére – a média, Kiri nevelőanyja, a rendőrség vagy a szociális munkások is hibáznak. Mint egy városi Wind River, ahol csak vesztesei lehetnek a status quo-nak, nyertesei aligha. Ennek ellenére a Kirinek nem sikerül tökéletesen megoldania, hogy újabb és újabb figurákra terelje a gyanút (az evidens tettest természetesen hamar kizárhatjuk, a második lehetőség felett túl sokat időzünk, míg a valódi gyilkossal túl keveset foglalkozik a sorozat). Jó, hogy a befejezés tartogat meglepetést, de részletesebben is ki lehetett volna bontani a valódi motivációkat, esetleg – néhány korábbi ponthoz hasonlóan – flashback-ekkel megtámogatni a mesét – hogy Kiri sorsa méltó módon elrendeződhessen.
A gyilkos személyéhez hasonlóan a jogi szálat is túlságosan rövidre zárja a Kiri: bevon egy érdekes szempontot, amikor egy polgárjogi mozgalom kel az első számú gyanúsított, Kiri apjának védelmére, ám végül nem láthatjuk, hogy az aktivisták valóban Nathan érdekeit szolgálják-e vagy csak kampányolásra használják az esetet (ahogyan például Julianne Moore és Ellen Page drámájában, a Freeheldben történt). Emellett a Kiri kissé néha színpadias (ami érthető, hiszen Jack Thorne drámaíró, a Harry Potter és az elátkozott gyermek egyik szerzője írta), de a mélyben mindig igaz. Hitelessége amellett, hogy Thorne a szociális munkásként dolgozó édesanyja élményeiből táplálkozott annak köszönhető, hogy viszonylag ismeretlen színészgárda kelti életre a figurákat, akikkel szemben nem lehetnek prekoncepcióink. Nekik köszönhetően lesz a Kiri (a csalódást keltő befejezésig) izgalmas és elgondolkodtató, őszinte és szomorú.
