Sorozat

Nem történelem, hanem politika – Kleopátra, Egyiptom királynője

Kleopátra-Egyiptom-királynője-Adele-James

Nem (csak) az számít, hogy Kleopátrát milyen bőrszínű színész alakítja, hanem a sorozat egész szellemi hozzáállása: a Netflix Kleopátra, Egyiptom királynője sorozata eredményes politikai tett, de méltatlan dokumentumfilm.

A Netflix Kleopátra, Egyiptom királynője című sorozata jelenleg 11%-on áll a kritikusok és 2%-on a közönség köreiben (a Rotten Tomatoes szerint). Előbbit magyarázhatja az a felháborodás, ami a sorozat főszereplőjének személyét kísérte bizonyos körökben, de a kritikusi közmegegyezés már érvényesebben tanúsítja: ez a sorozat értéktelen.

Röviden: a Netflix új darabja a lényege szerint nem történelmi dokumentumfilm-sorozat, hanem politikai tett.

Nem én mondom – habár én is –, hanem a sorozat rendezője, Tina Gharavi. „A kutatás során rájöttem, micsoda politikai cselekedet lenne, ha Kleopátrát egy fekete bőrű színésznő alakítaná” – nyilatkozta Gharavi a Varietynek. – „Kleopátra története nem annyira önmagáról szól, mint amennyire arról, hogy mi kik vagyunk.

Kleopátra-Egyiptom-királynője-Adele-James

Ennek megfelelően a Kleopátra értéke „történelmi dokumentumfilmként” csekély. Nem fektettek energiát abba, hogy túllépjenek a beszélő fejek és alacsony költségvetésű fiktív jelenetek klasszikus kettősén; kivitelezés terén a minimumot tükrözi, ami egy stúdiótól ma elvárható. Tudományos értéke pedig éppenséggel nulla: nem foglalkozik modern történészi jellegű kérdésekkel, nem mérlegel és nem enged hosszabban kifejtett érveléseket. A legjobb esetben is csak deklarál – ami mélyen ellentétes a történettudománnyal.

A Kleopátra, Egyiptom királynője fegyver a kézben: vagy provokáció, vagy merész kísérlet (oldaltól és vérmérséklettől függően).

A sorozat közismert szenzációját az szolgáltatja, hogy a származása szerint hellén, felmenői szerint vegyesen fehér és közel-keleti királynőt fekete bőrű színésznő, Adele James játssza. Nem kell kifejtenem, ez ki számára és miért offenzív – és ki számára és miért ünnepelendő. Aki a jelenkori politikát nyomon követi, rég kifejlesztette az érzékét mindehhez. Fontosabb, hogy nem is tudok kényszerítő erejű érveket felhozni egyik oldal mellett vagy ellen sem. Mert egyaránt lehet érvelni mindkét, ellentétes felfogás mellett:

  1. Kleopátra a legnagyobb valószínűséggel fehér bőrű, hellén leszármazott volt, esetleg beékelődő közel-keleti felmenőkkel; és egy történelmi sorozatnak az a dolga, hogy a legvalószínűbb történelmet ábrázolja minél hűségesebben”;
  2. vagy „Kleopátra a nullánál nagyobb eséllyel volt fekete bőrű, mivel anyját és nagyanyját nem ismerjük; és egy történelmi sorozat alkotói szabadságába beletartozik az értelmezés és a kreatív ábrázolás, főleg akkor, ha a mai világhoz erőteljesebb hangon szólhat ezáltal.

Kényes kérdés? Még annál is kényesebb. A historikus fene azért eszi meg az egész dilemmát, mert VII. Kleopátra Philopatór királynőt valóban meghatározza az interpretációs kényszer.

Nincs róla képünk! Sem szó szerinti, sem átvitt értelemben.

Sem egy hiteles arcképünk, sem egy hiteles jellemrajzunk, sem egy saját kezű munkája; csak a sztorikat ismerjük, amiket a jóval utána érkező auktorok elmeséltek. Fő forrásunk az egy-másfél évszázaddal később élt Plutarkhosz. Elhisszük vajon a híres jelenetet, amikor az ifjú királynőt szőnyegbe csavarva viszik Iulius Caesar elé? Ha igen, bármit elhihetünk róla, mert ez a jelenet (mint minden színes történetírói fogás a szigorúan megalapozott valódi történettudomány hajnala előtt) sokkal inkább hat forgatókönyvírói leleménynek, semmint valós eseménynek; de ha nem hisszük el, akkor ugyan mit és milyen alapon válogatunk ki a bizalmunk számára?

Kleopátra „oly nyomot hagyott a történelmen, amit későbbi generációk sem tudtak kitörölni” – mondja Jada Pinkett Smith, a sorozat showrunnere és narrátora (ez egyébként játék a „no man” kifejezéssel: azaz a nyomot vagy „későbbi emberek”, vagy gonoszabban „későbbi férfiak” sem tudták kitörölni). Az ám: csakhogy fonákjára is fordítható ez a pátoszos mondat, merthogy Kleopátra csakis a későbbi generációk munkája révén létezik számunkra – nem hogy kitörölték volna, de ők adták tovább a létezésben.

Muszáj döntenünk arról, mit tartunk igaznak és mit utasítunk el, és így arról is, hogyan képzeljük el a királynőt. És a magánembert, a nőt, a lányt és anyát; a száműzöttet és az uralkodót, a szeretőt és az eldobottat; testvére feleségét, idegent egy ősi nemzet élén, Róma játékszerét és egy regionális hatalom úrnőjét, Alekszandrosz hadvezéreinek örökösét, az Egyiptomban uralkodó fáraók közül az utolsót – és Shakespeare inspirációját; Theda Bara, Sophia Loren és Elizabeth Taylor szerepének eredetijét. A nőt, a politikust, a szimbólumot és az időtlen fő- és mellékszereplőt.

A Netflix Kleopátra, Egyiptom királynője sorozata ezzel az interpretációs kényszerrel játszik, méghozzá álságosan.

Egyfelől beismeri, hogy a kényszer fennáll: sőt hangsúlyt fektet rá, hogy emlékeztessen, mi mindent nem tudunk Kleopátráról. Másfelől viszont megragad egy bizonyos, a saját aktuálpolitikai céljainak megfelelő képet és indokolás nélkül ezt erőlteti végig.

A sorozat Kleopátrája paródiaszerűen erős, magabiztos vezető személyiség (egy Mary Sue karakter). Amikor száműzetésbe vonul, a narráció elmondja, hogy „dacosnak” érezhette magát („defiant”) és ezt egy olyan kardpárbaj képeivel festi alá, amit a fiatal, képzetlen nő megnyer egy középkorú, edzett férfival szemben: a száműzött fenség képe. De ki mondja, hogy a valóságos Kleopátra nem éppen aggodalmasnak, ijedtnek, megalázottnak, csüggedtnek vagy reménytelennek érezte magát? Ez mind természetes lenne egy az életéért futó, száműzött királynőnél. A sorozat azonban letette a garast a Mary Sue ábrázolás mellett, és nem hajlandó semmi mást fontolóra venni.

Egy őszinte, a tudomány állását komolyan vevő sorozat forrásokat és lehetséges értelmezéseket ütköztetne, bizonyítékokat és érvrendszereket bontana ki, de a Netflix sorozatának egyrészt nincs ebben érdekeltsége, másrészt

négy röpke órában alig lehet végigrohanni Kleopátra ismert életén.

Az egyes epizódok pillanatokra sűrűsödnek össze, nincs tere a kifejtésnek, néhol még a puszta leírásnak sem (a sorozat sok esetben a néző előre meglévő, részletes tudására alapoz, ami persze eléggé kockázatos).

Végül az átrohant kulcsjelenetek, a szegényes kivitelezésű fiktív betétek, a gondolatok kifejtésére teret nem kapott beszélő fejek szürkésbarna homokmezővé változtatják a királynő – sokkal jobb bemutatásra érdemes – életét.

A sorozat provokatív, komolytalan, és unalmas. Mint provokatív eszköz roppant hatékony: egy ideig róla szólt a világsajtó és így a céljait fényesen elérte. Mint komolytalan dokumentumfilm-sorozat, káros: degradálja a mögötte álló tudományt és a nézők ismereteit. Unalmas alkotásként pedig szintén káros: a néző idejének pazarlása egy politikai cél érdekében. Függetlenül attól, hogy ezt a politikai célt milyen fényben látja az ember – a két ellentétes oldal mellett is lehet érvényesen érvelni –, a végeredmény egyszerűen nem éri meg a felhajtást és nem méltó saját témájához.

A Kleopátra, Egyiptom királynője május 10-től érhető el a Netlfix kínálatában.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com