Sorozat

Komortarka – Lisey története

King kedvenc saját regénye a saját forgatókönyve alapján, Pablo Larraín rendezésében, Julianne Moore és Clive Owen főszereplésével: a romantikus pszicho-horror Lisey története egyike lehet a legjobb King-adaptációknak.

Örökség, gyász, szerelem, gyerekkori traumák, a család terhe és ereje, a hírnév és a toxikus rajongók; és emögött Stephen King mágikus képessége összekapcsolni a furát és alig hihetőt és természetfelettit a hétköznapi, kicsi világgal: ez a Lisey története,

egy romantikus pszichológiai horrorsorozat az író azonos című (bevallottan kedvenc) regényéből.

Ami igen erős alap egy minisorozathoz. Bőséges, bárkit megérintő témák és annyi egymásra épülő réteg sztori- és szimbólumszinten, amennyit csak kívánsz; erős, de nézőként is könnyen átélhető érzelmek és remek jelenetek a színészi képesség kibontakoztatásához… Nem csoda, hogy Stephen Kinget százféleképpen is megfilmesítették és megsorozatosították hosszú karrierje során, az ő írásai a maguk fantasztikus/hétköznapi/emberi rétegeivel megragadják az elmesélhetőség valamiféle ideáját. Ahogy az első epizódban fogalmaznak Scott Landon íróról – mert persze, hogy ennek a történetnek is író áll a fókuszában –: sose volt még alkotó, aki ily könnyedén ötvözte volna a fantasztikumot a valósággal.

A King-adaptációk jó része azért sikertelen, mert az alapanyag nem garancia a feldolgozás minőségére; nézd csak meg A Setét Torony filmet, ami egy új A Gyűrűk Ura potenciális erejével bírt és egy C-kategóriás YA iszonyatot rendeztek belőle. Szerencsére az Apple TV mostani sorozata, a Lisey története kiváló alkotókkal, alaposan átgondoltan adaptálja a kingi történetet és ami még fontosabb: kibővíti az új médium kínálta lehetőségekkel.

Amit megfogalmazhatnék egyszerűen úgy is, hogy a Lisey története iszonyú jól néz ki

(olyan képei vannak, feltennéd a szobád falára…) – de precízebb így: a sorozat arra használja a maga szerencsésen megtalált vizuális erejét, hogy hangulatot keltsen, és ezzel helyettesítse King prózáját. Ami elsőként fel fog tűnni a sorozatban: a Lisey története éppen olyan átélhető, éppen olyan hangulatos, mint egy King-könyv, csak éppen nem a szöveggel, hanem a képi világgal éri el a hatást. (Operatőr: Darius Khondji.)

És ahogy Kingnek is jóóó hossszúúú szövegekre van szüksége ahhoz, hogy mire történet szövődik karakterei sorsából, addigra meg is ismerjük őket (nem hiába híres könyvei elejének vontatottságáról), úgy a sorozatnak is játékidőre van szüksége: ez stephenkingi értelemben lassú dráma. Elidőzik egy-egy képen, arckifejezésen, jeleneten akkor is, amikor más horror-sorozatnak esze ágában sem lenne, és így magába vonz. Az eddigi kritikák jelentős hányada ezt a sorozat hibájának könyveli el, de magam nem tudom így látni: ízlésfüggő is lehet, ki mennyi szép lassúságot visel el.

A Lisey története mintha egy örök őszben játszódna. Egy tarka világban, aminek a színei mégis komorak, ahol az ég szürke, de a levelek színesek; ahol mindig hideg van és ez jó indok a piros és sárga és zöld kabátokra és kipirult arcokra. A gyász analógiája: semmi sem oldja fel az önmagukban még eleven, színes emlékek kérlelhetetlen komorságát, hiszen mindez elmúlóban van, sőt valójában már nem is él.

A Lisey története középpontjában álló rejtély ugyanis egy halott író-férj körül bonyolódik.

(King egy hosszas kórházi tartózkodása után arra tért haza, hogy felesége, Tabitha átrendezte a dolgozószobáját, és azon kezdett gondolkodni, milyen lenne a hely az ő halála után – ebből született a regény.) Scott Landon a legnagyobb amerikai írók egyike volt (mint King), a fantasztikumot ötvözte a hétköznapokkal (mint King), ám a világhírnév előtt megismerte a szegénységet, a csalódást is, aztán a legelső eladott írás boldogságát (mint King), és az addikciót is (mint King); ám karrierje során végig ott állt mellette a sokat tűrő, saját jogán is erős, támaszt nyújtó és ha kell, az életét rendbe hozó feleség (mint King mellett Tabitha) – de elég is az íróról, mert Lisey története a feleségé: Lisey ugyanis két évvel férje halála után egyszer csak jelekre bukkan tőle.

Julianne Moore játssza a címszereplőt. Julianne Moore-t erre a szerepre teremtették. Smink sem kell hozzá – sőt, főleg az nem kell neki a gyászoló (és öregedő) feleség szerepéhez. Ha semmi más nem lenne jó a sorozatban, ő akkor is elvinné a hátán.

De oly sok mindenki talált még egymásra szerencsésen!

Clive Owen a sokszor megidézett Scott Landon szerepében, Joan Allen és Jennifer Jason Leigh a sértett családtagokéban – és Dane DeHaan mint „Jim Dooley”, a beteg rajongó, aki ki akarja szabadítani Landon hagyatékát a feleség kezei közül. És mind a nyolc epizódot maga King írja, a rendező pedig mind a nyolcnál a chilei, rendezőként kétszeres Oscar-jelölt, producerként Oscar-nyertes Pablo Larraín; emellett pedig a producerek között Moore és King mellett J.J. Abrams is szerepel – tehát ezt a sorozatot olyanok irányítják, írják, rendezik és játsszák, akik komolyan gondolják alkotói szabadságukat és ami fontosabb: az erejük is megvan az érvényesítéséhez.

A kritikát az első két epizód alapján írom, tehát hozzá kell tennem: mindez ígéret, még el is lehet rontani. (A sorozat nyolc epizódból áll majd, eddig két rész érhető el és minden pénteken jelenik meg egy-egy új.) De nem hiszem, hogy így történik. A fenti nevek bizalmat ébresztenek, és a sorozat erősen indult. A Lisey története nem fél az idősíkok bátor keverésétől, azaz hajlandó hinni a néző értelmében, ami mindig jó jel (jó példa erre az első epizód esküvői jelenete, ahol akár vágásonként váltja egymást a jelen, a múlt és a fantázia), és biztatóan megidéz néhány elemet King tágabb írói univerzumából is (mikor fog a hideg kirázni? hát amikor meglátod a Charlie the Choo-Choo könyvet).

Ha pedig egy adaptáció elég bátor ahhoz, hogy ne csak az alapsztorit fesse fel képernyőre, hanem megidézze a kingi hangulatot és ehhez vállalja a kezdeti lassúságot, alapos építkezést; ha a prózát képes helyettesíteni a film eszközeivel; és ha ahhoz is van mersze, hogy bonyolult témákat bonyolult eszközökkel tálaljon a figyelmes nézőnek – akkor az érdemes a bizalmunkra.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés