Sorozat

Komortarka – Lisey története

King kedvenc saját regénye a saját forgatókönyve alapján, Pablo Larraín rendezésében, Julianne Moore és Clive Owen főszereplésével: a romantikus pszicho-horror Lisey története egyike lehet a legjobb King-adaptációknak.

Örökség, gyász, szerelem, gyerekkori traumák, a család terhe és ereje, a hírnév és a toxikus rajongók; és emögött Stephen King mágikus képessége összekapcsolni a furát és alig hihetőt és természetfelettit a hétköznapi, kicsi világgal: ez a Lisey története,

Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben!

egy romantikus pszichológiai horrorsorozat az író azonos című (bevallottan kedvenc) regényéből.

Ami igen erős alap egy minisorozathoz. Bőséges, bárkit megérintő témák és annyi egymásra épülő réteg sztori- és szimbólumszinten, amennyit csak kívánsz; erős, de nézőként is könnyen átélhető érzelmek és remek jelenetek a színészi képesség kibontakoztatásához… Nem csoda, hogy Stephen Kinget százféleképpen is megfilmesítették és megsorozatosították hosszú karrierje során, az ő írásai a maguk fantasztikus/hétköznapi/emberi rétegeivel megragadják az elmesélhetőség valamiféle ideáját. Ahogy az első epizódban fogalmaznak Scott Landon íróról – mert persze, hogy ennek a történetnek is író áll a fókuszában –: sose volt még alkotó, aki ily könnyedén ötvözte volna a fantasztikumot a valósággal.

A King-adaptációk jó része azért sikertelen, mert az alapanyag nem garancia a feldolgozás minőségére; nézd csak meg A Setét Torony filmet, ami egy új A Gyűrűk Ura potenciális erejével bírt és egy C-kategóriás YA iszonyatot rendeztek belőle. Szerencsére az Apple TV mostani sorozata, a Lisey története kiváló alkotókkal, alaposan átgondoltan adaptálja a kingi történetet és ami még fontosabb: kibővíti az új médium kínálta lehetőségekkel.

Amit megfogalmazhatnék egyszerűen úgy is, hogy a Lisey története iszonyú jól néz ki

(olyan képei vannak, feltennéd a szobád falára…) – de precízebb így: a sorozat arra használja a maga szerencsésen megtalált vizuális erejét, hogy hangulatot keltsen, és ezzel helyettesítse King prózáját. Ami elsőként fel fog tűnni a sorozatban: a Lisey története éppen olyan átélhető, éppen olyan hangulatos, mint egy King-könyv, csak éppen nem a szöveggel, hanem a képi világgal éri el a hatást. (Operatőr: Darius Khondji.)

És ahogy Kingnek is jóóó hossszúúú szövegekre van szüksége ahhoz, hogy mire történet szövődik karakterei sorsából, addigra meg is ismerjük őket (nem hiába híres könyvei elejének vontatottságáról), úgy a sorozatnak is játékidőre van szüksége: ez stephenkingi értelemben lassú dráma. Elidőzik egy-egy képen, arckifejezésen, jeleneten akkor is, amikor más horror-sorozatnak esze ágában sem lenne, és így magába vonz. Az eddigi kritikák jelentős hányada ezt a sorozat hibájának könyveli el, de magam nem tudom így látni: ízlésfüggő is lehet, ki mennyi szép lassúságot visel el.

A Lisey története mintha egy örök őszben játszódna. Egy tarka világban, aminek a színei mégis komorak, ahol az ég szürke, de a levelek színesek; ahol mindig hideg van és ez jó indok a piros és sárga és zöld kabátokra és kipirult arcokra. A gyász analógiája: semmi sem oldja fel az önmagukban még eleven, színes emlékek kérlelhetetlen komorságát, hiszen mindez elmúlóban van, sőt valójában már nem is él.

A Lisey története középpontjában álló rejtély ugyanis egy halott író-férj körül bonyolódik.

(King egy hosszas kórházi tartózkodása után arra tért haza, hogy felesége, Tabitha átrendezte a dolgozószobáját, és azon kezdett gondolkodni, milyen lenne a hely az ő halála után – ebből született a regény.) Scott Landon a legnagyobb amerikai írók egyike volt (mint King), a fantasztikumot ötvözte a hétköznapokkal (mint King), ám a világhírnév előtt megismerte a szegénységet, a csalódást is, aztán a legelső eladott írás boldogságát (mint King), és az addikciót is (mint King); ám karrierje során végig ott állt mellette a sokat tűrő, saját jogán is erős, támaszt nyújtó és ha kell, az életét rendbe hozó feleség (mint King mellett Tabitha) – de elég is az íróról, mert Lisey története a feleségé: Lisey ugyanis két évvel férje halála után egyszer csak jelekre bukkan tőle.

Julianne Moore játssza a címszereplőt. Julianne Moore-t erre a szerepre teremtették. Smink sem kell hozzá – sőt, főleg az nem kell neki a gyászoló (és öregedő) feleség szerepéhez. Ha semmi más nem lenne jó a sorozatban, ő akkor is elvinné a hátán.

De oly sok mindenki talált még egymásra szerencsésen!

Clive Owen a sokszor megidézett Scott Landon szerepében, Joan Allen és Jennifer Jason Leigh a sértett családtagokéban – és Dane DeHaan mint „Jim Dooley”, a beteg rajongó, aki ki akarja szabadítani Landon hagyatékát a feleség kezei közül. És mind a nyolc epizódot maga King írja, a rendező pedig mind a nyolcnál a chilei, rendezőként kétszeres Oscar-jelölt, producerként Oscar-nyertes Pablo Larraín; emellett pedig a producerek között Moore és King mellett J.J. Abrams is szerepel – tehát ezt a sorozatot olyanok irányítják, írják, rendezik és játsszák, akik komolyan gondolják alkotói szabadságukat és ami fontosabb: az erejük is megvan az érvényesítéséhez.

A kritikát az első két epizód alapján írom, tehát hozzá kell tennem: mindez ígéret, még el is lehet rontani. (A sorozat nyolc epizódból áll majd, eddig két rész érhető el és minden pénteken jelenik meg egy-egy új.) De nem hiszem, hogy így történik. A fenti nevek bizalmat ébresztenek, és a sorozat erősen indult. A Lisey története nem fél az idősíkok bátor keverésétől, azaz hajlandó hinni a néző értelmében, ami mindig jó jel (jó példa erre az első epizód esküvői jelenete, ahol akár vágásonként váltja egymást a jelen, a múlt és a fantázia), és biztatóan megidéz néhány elemet King tágabb írói univerzumából is (mikor fog a hideg kirázni? hát amikor meglátod a Charlie the Choo-Choo könyvet).

Ha pedig egy adaptáció elég bátor ahhoz, hogy ne csak az alapsztorit fesse fel képernyőre, hanem megidézze a kingi hangulatot és ehhez vállalja a kezdeti lassúságot, alapos építkezést; ha a prózát képes helyettesíteni a film eszközeivel; és ha ahhoz is van mersze, hogy bonyolult témákat bonyolult eszközökkel tálaljon a figyelmes nézőnek – akkor az érdemes a bizalmunkra.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés