Sorozat

A pizsamás csodalány groteszk meséje – Koppenhágai cowboy

Hiába jelenik meg korunk legnépszerűbb streamingfelületén, a Netflixen, nem tudok elképzelni nézőriasztóbb produktumot a Koppenhágai cowboynál: Nicolas Winding Refn legújabb öntörvényű, neonfényes őrület-víziója egy többórás művész-blöff. Közönsége csakis a legelszántabb filmőrültek és vizuál-fetisiszták. De talán már ők se.

Számomra már az is csodaszámba megy, hogy a dán fenegyerek Nicolas Winding Refn (vagy ahogyan ő hivatkozik saját magára: csak NWR) képes innen-onnan annyit összekalapozni, hogy egy egész minisorozatot csináljon. Kultstátuszát a cinefilek között már rég megváltotta, de már egy évtizede nem érdekli sem a kritika, sem a mainstream, de még a nézői elvárások sem. Saját filmnyelvet, saját alkotói univerzumot hozott létre, ahol azt csinál, amit akar, ahogy akarja. Aki kér belőle, kaphat, aki egy kicsit is kételkedik, ki lesz zárva. Utolsó játékfilmjét 2016-ban rendezte, azóta átnyergelt a miniszériák területére, ahol már a filmes játékidő általi korlátok sem állnak az útjába. Lassan keringő kamera egy neon rémvilágban, ahol borzalmas dolgok történnek és borzalmas tetteket követő emberek keresik a megváltást.

A Too Old to Die Young ezt közel 13 órán keresztül taglalta, ahhoz képest szinte fellélegzésnek hathat a Koppenhágai cowboy hat epizódja és megfelezett játékideje. Még biztatóbbnak tűnik első látásra, hogy ez Refn első dán nyelvű produkciója a Valhalla – A vikingek felemelkedése óta (sajnos Mads Mikkelsen nincs jelen). Ez ne tévesszen meg senkit: Refnt továbbra sem érdekli a lineáris, koherens narratíva, a nézőbarát tempó, szereplői nagy része továbbra is rövid mondatokban kommunikál, minden a képek és a zene párosának van alárendelve. Nagyon erőtejes képek és zenék alá, teszem hozzá; kérdés, hogy van-e mögötte bármi érdemleges vagy csak egy üresen csillogó, hamis gyémánt, ami nem hálálja meg a belé fektetett türelmet. Én személy szerint az utóbbi felé hajlok.

Gyilkosság történik egy mészárszéken.

Vágás. Egy autó fényszórója hasít bele az éjszakába. Újabb vágás. A kocsiban ülő fiatal nő arcát látjuk félvörös árnyékban, majd azt, ahogyan belép vendéglátói házába, ahol kabalaként kezelik. Szerencsekabalaként. A nőt Miunak hívják (Angela Bundalovic), alacsony, csontos, rövid hajú, múltja titok neki, nekünk. Mindig egy kék tréning-pizsamaruhát visel. Gyengének, törékenynek látszik, de titokzatos erő lakozik benne. Az albán lánykereskedők szerencsekabalája kéne, hogy legyen, de Miu inkább megszökik és ezzel megindul odüsszeiája a koppenhágai alvilág mélyére. Útját gengszterek, prostituáltak, perverz kéjgyilkosok, egy lányát kereső anya, drogdílerek, régi ismerősök keresztezik. Célt keres magának ebben a romlott világban, amiért érdemes küzdeni, ölni. Reménysugár a véres nihilben. Mozdulatlan, kifejezéstelen arca egy prizma, amin visszaverődik mindenki vágya és bűne.

Már tartalomleírást is nagyon nehezen tudnék összeszedni az egyes epizódokról, nemhogy arról, hogy a teljesen váratlanul érkező álom-hallucinációjelenetek milyen összefüggésben vannak egymással vagy hogy mit jelenthetnek. Aki már látott Refntől filmet vagy bármit az elmúlt tíz évben, az már kapizsgálhatja, mit kap a Koppenhágai cowboy hat órájában: extrém stilizáció, statikusan álló vagy a vérvörösbe, vakító lilába, mélykékekbe borított teret lassan körbejáró kamera. Lassú, teátrális mozdulatok, párbeszédek mondatonként tíz másodperces szünettel. Idő és tér gyakran teljesen megszűnik. Mintha egybeöntenénk a 80-as éveket Lynch rémálom logikájával, Jodorowsky miszticizmusával (nagyon sok a maszkulinitást vagy a kasztrációt jelképező szimbólum), egy neo-noir bűnfilm színpompás szereplőgárdájával, ahol mindenkinek jelenetről jelenetre megváltozhat a szerepe vagy kiléphet a történet folyamából, hogy aztán soha ne lássuk. Nincsen szabály, nem tudod, mi következhet,

minden az alkotóisten Refn szeszélyének van kitéve.

Oké, fogadjuk el, hogy ez van, nincs mibe kapaszkodni, egyéni ízlés és erőbírás kérdése, ki meddig képes ezt a filmes antirealitást nézni vagy élvezni. Én egyre kevésbé. Nem tudnak már megragadni a neonfényes képek (tényleg fantasztikusan néz ki a sorozat minden képkockája, esztétikai nedves álom), Cliff Martiez zenéje, az összehatás, a vibe. A problémáim ugyanott kezdődnek, ahol a három évvel ezelőtt Too Old to Die Young estében: ennek a stílusnak, amit Refn képvisel sokkal többet árt, mint használ a sorozatformátum és annak megnövekedett játékideje. A másfél-két órás játékidő szinte kényszeríti a rendezőt, hogy fókuszáljon, koncentráljon, csak azt vigye bele, ami fontosnak érződik vagy erősíti az alkotás centrális témáját (mert nála már rég nem a cselekmény a fontos, hanem a tematika). Viszont itt nincs korlát, a lassú tempóból eredő feszültség szépen elfolyik unalommá, kiüresedett esztétikai önkielégítéssé.

Mintha egy hat órás időzített bombán ülnél, ami sosem robban vagy sosem úgy és akkorát, ahogy kéne.

További gondnak érzem, hogy mintha már Refn maga sem tudná, hogy miről akar igazából filmet csinálni, csak feldob bizonyos labdákat, de nem csapja le őket. Korábban láthattuk azt az aranyfonalat, amire ráfűzte a sok groteszk, elidegenítő furcsaságot: a Csak Isten bocsáthat meg esetében ez volt a nyugati önpusztítás kontra keleti harmónia, a Neon démonban a divatipar fiatalságot és szépséget felfaló metaforája, de még a Too Old to Die Youngban is volt egy apokalipszismotívum. A Koppenhágai cowboy motívuma talán a női sorsok, a női önfelszabadítás lehetne, csak ez egyszerre érződik kidolgozatlannak és önellentmondásosnak: mintha NWR vezekelni próbálna azért a hipermacsó, a nőket erősen háttérbe szorító rendezői látásmódért, amit sokáig képviselt azáltal, hogy egy női hőst tesz a középpontba, aki ráadásul sokszor nem is magáért, hanem a gyengébbekért teszi azt, amit (pl. a kislányért, akit egy kínai gengszter szakított el anyjától).

Ehhez viszont nem sok mentőövet kapunk,

pláne nem, ha Miu karakterkét próbáljuk megvizsgálni: Refn szokása, hogy sztoikus, keveset beszélő karaktereket tesz meg protagonistának, akiknek mozdulatlan arcából keveset tudunk meg. És mégis, Ryan Gosling vagy Miles Teller tudott valami dimenziót, súlyt adni ezeknek a figuráknak, míg Angela Bundalovic sokszor tényleg csak egy próbababa szintjén van, akivel inkább csak megtörténnek a dolgok. Kék tréningruhája egyértelmű utalás Bruce Lee-re és a Kill Billre és amikor cselekszik vagy bunyózik, az azért nem komikus, mert Refn világában semminek sincs köze a valósághoz. De Miu nem karakter, nincsen belső lelki utazása, személyisége, inkább egy szimbólum. Csak egy szimbólummal elég nehéz hat órán át együtt érezni vagy izgulni érte.

A legbosszantóbb és legfrusztrálóbb a Koppenhágai cowboyban, hogy nem tudom egy laza kézmozdulattal lesöpörni az asztalról, mint egy értékelhetetlen, idióta köldökbámulást, amiben semmi nem működik és ne próbálkozzon vele senki. Ahogy a Too Old to Die Youngban, itt is van egy epizód, amiben úgy tűnik, mintha minden összeállna, a stílus, a tempó, a cselekmény mozgása, végre aktív a hős és Refn bizonyítja, hogy a humora is megvan (pl. saját magát betenni egy szemüveges értelmiséginek, akinek drogot adnak el). Képileg és audiovizuális összehatásban is erős pillanatok, jelenetek vannak végig elszórva, a sok kínlódás között. Vagy ahogy korábban megfogalmazódott bennem, van másfél óra tömény Refn esszencia, amit négy óra zavaros, sehová se tartó marhaság vesz körül.

NWR saját elmondása szerint a cím csupán ösztönös választás volt, mert coolan hangzik.

Az egész széria tulajdonképpen ilyen. Önmagáért, öncélúan odacsapott képek sorozata egy rendkívül tehetséges, de egyre lustább és megújulásra képtelen alkotótól, dolgok, amiket éppen coolnak tart.

Van, akinek ez is elég lesz, számomra ez már egyre felszínesebb porhintés, ami mögött már nincs katarzis, csak unalom. Ajánlanám Refnnek, hogy váltson, valami tényleg újat csináljon, de ő már nincs itt velünk. Ő már a saját neonfényes, alternatív dimenziójában van jelen, ahonnan se Isten, se ember nem tudja kirángatni.

A Koppenhágai cowboy a Netflixen látható.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!