Sorozat

A rasszizmus a fehér emberek kutyája – Dear White People (2. évad)

Visszatért a sorozat, ami nem kevésbé provokatív, mint a címe. A Dear White People második évada is képes egyszerre politikai-társadalmi dráma és szórakoztató vígjátéksorozat lenni.

Amikor Justin Simien megírta élete első nagyjátékfilmjét egy csapat fekete egyetemistáról, még Obama volt az Egyesült Államok elnöke. A 2014-es Dear White People (Kedves Fehér Emberek) című szatirikus vígjáték hatalmas sikert aratott az amerikai független filmek Kánaánjának számító Sundance Filmfesztiválon, ahol meg is nyerte a zsűri különdíját. Ekkoriban a rasszizmusról szóló diskurzust leginkább az határozta meg, hogy egyáltalán létezhet-e még egy olyan országban, ahol fekete az elnök. A válasz természetesen az, hogy a rasszizmus továbbra is él és virul, és ezt próbálja nyomatékosítani Simien filmjének főszereplője, Samantha White, a Dear White People című egyetemi rádióműsor vezetője.

A filmből a Netflix sorozatot készített Simiennel karöltve, aki megtartotta az alapötletet és a karaktereket is. Néhány színész ugyanaz maradt a sorozatban, mint a filmben, de voltak változtatások, Tessa Thompsont (Thor: Ragnarök) például Logan Browning váltotta a főszerepben. Az első évad 2017 áprilisában érkezett meg a Netflixre, amin még nem igazán érződött a Trump győzelmével járó sokkhatás (valószínűleg a forgatókönyv még az elnökválasztás előtt elkészült). Az idén májusban debütáló második évad már jóval nyíltabban reflektál arra a pöcegödörre, ami a jelenlegi társadalmi diskurzust jellemzi:

már nem az a kérdés, hogy van-e még rasszizmus, hanem az, hogy lehet-e róla értelmes emberek módjára vitatkozni.

Kedves Fekete Emberek, mondjátok már el nekem, hogy elit borostyánligás egyetemre járni miért is számít elnyomásnak?” – ez a mondat tekinthető a második évad kiindulópontjának. A kérdés az első epizódban jelenik meg tweet formájában, elindítva az egyetemi közhangulatot a gyűlölködés útján. Az új évad két konfliktusra épül, egy külsőre és egy belsőre. A belső konfliktus okozója egy tűzeset: leég az egyetemi campus egyik épülete, így az ott lakókat beköltöztetik a korábban kizárólag feketék által lakott AP házba. Az integráció közel sem megy egyszerűen, és a kényszerű együttélés bőrszíntől függetlenül mindenkit megvisel.

Ezzel együtt ott a külső konfliktus – ami közvetlenül hat az egyetemen belüli konfliktusokra is – a gyűlölködő hangok felerősödése Amerikában. A fentebb idézett tweet például egy AltIvyW nevű felhasználótól származik, aki a legfelháborítóbb rasszista trollkodással épít ki magának széles követőtábort az egyetemen belül és kívül is. (A felhasználónévben az „Alt” az alt-right nevezetű szélsőséges jobboldali mozgalomra utal.) Ahogy az elsőt, úgy a második évadot is a politikai és társadalmi viták uralták, de emellett jutott idő az egyes karakterek magánéleti drámáira is. A sorozat folytatta a jól bevált nézőpontváltós felépítést, vagyis továbbra is

epizódonként változik, hogy éppen kinek a szemén keresztül értelmezzük az egyetemi káoszt.

A főszereplőnek tekinthető Sam ebben az évadban megtapasztalja, milyen az internetes zaklatások áldozatává válni, de nem csak emiatt megterhelő számára a sikertelen tüntetést követő időszak: egyszerre kell szembenéznie a saját felelősségével és a negatív jövőképével is Tessa Thompson formájában. Az eredeti Sam, azaz Thompson karrierje meredeken ível felfelé, de arra szakított időt, hogy cameoszerepben részt vegyen a második évadban. Rikki Carterként egy konzervatív jobboldali műsorvezetőnőt alakít, aki az évad csúcsjelenetében elég súlyos dolgokkal szembesíti Samet.

A többi karakternek viszonylag kevesebb jut a rivaldafényből, de azért mindenki megkapja a 30 perc hírnevet. Reggie továbbra is próbálja feldolgozni a rászegezett fegyver okozta sokkot és azt, hogy az érintett rendőr látszólag semmilyen büntetésben nem részesült; Coco „fehér suttogóként” simítja el a házon belüli ellentéteket, miközben nehéz döntéseket kell meghoznia a jövőjével kapcsolatban; Joelle kezdi unni, hogy magabiztos és intelligens nőként Sam árnyékában kell élnie; Troy egzisztenciális válságba kerül, miután szabotálta az apja által előre kiszabott életpályát; Gabe dokumentumfilm-sorozattal akarja feldolgozni a fekete diákok élményeit; Lionel pedig egyszerre fedezi fel a szexualitását és nyomoz az ősi titkos egyetemi szövetségek után. Mindenkiből kapunk egy kicsit, de a 10×30 perces epizódok miatt csak korlátozott karakterívekre van lehetőség.

A Dear White People-ben nagyon fontos szerepe van a dialógusoknak, a képi kompozíciók pedig rendszeresen rájátszanak az elhangzó mondatokra: a felső-alsó kameraállásoknak, az egymással vagy a kamerával szembe helyezett szereplőknek és a negyedik fal megtöréseknek mind-mind mondanivalójuk van – és emellett vannak pusztán öncélúan gyönyörűen megkomponált képek is. Olyan érzés, mintha egy lelkes filmszakos egyetemista lenne a kamera mögött – jó értelemben véve –, aki minden egyes kompozícióból ki akarja hozni a maximumot.

A sorozat hangneme továbbra is kifejezetten provokatív, Reggie például az egyik részben egy harapós kutyához hasonlítja a rasszizmust:

ha van egy kutyád, aki megharap valakit, még akkor is felelős vagy érte, ha nem te haraptad meg azt az embert – ugyanígy a fehér társadalom egészét terheli a rasszizmus felelőssége.

Az ilyen és ehhez hasonló állítások, a folyamatos ideológiai ütköztetés továbbra is kanapéba szegezően izgalmassá teszi a sorozatot, és az egyetemi környezet hiteles háttérként szolgál ezekhez a beszélgetésekhez: aki valaha sörözött már bölcsészekkel, az pontosan tudja, hogy filozófusokkal, politikusokkal és elméletekkel dobálózni teljesen természetes része a vitáknak. A dialógusok hitelességéhez hozzátartozik, hogy nincsenek külön megmagyarázva az amerikai közélettel kapcsolatos utalások, ezért a konfliktusok és a poénok megértéséhez képben kell lenni.

A második évad érdeme továbbá, hogy ismét bemutatott azoknak a fanyalgóknak, akik szerint a politikai korrektség világában nem lehet viccelődni. Sőt, egy külön epizódot szentelnek annak bemutatására, hogy a stand-upban a lefelé ütés és a degradálás helyett az empatikus és önreflexív humor a működőképesebb, ezzel odaszúrva a Ricky Gervais-féle komikusoknak. Simien többnyire az intellektuális és szarkasztikus humorra támaszkodik, de nem zárkózik el a legbanálisabb helyzetkomikumoktól sem. Végső soron ebben rejlik a sorozat zsenialitása: úgy tud nagyon bonyolult, elvont és univerzális témákat is kitárgyalni, hogy közben nagyon szórakoztatóan és szerethetően mutatja be az egyetemisták csetlő-botló mindennapjait.

Avatar

Rácz Viktória

Rácz Viktória a Zsigmond Király Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett 2017-ben és az ELTE filmtudomány mesterszakán diplomázott 2019-ben. Jelenleg több portálra és nyomtatott újságba is ír kritikákat. A midcult elkötelezett híve, szereti a szatirikus hangvételű alkotásokat, a dialógusközpontú filmeket és Taika Waititit.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A sorozatok lényege, hogy nincs meghatározott végük… Ezzel vitatkoznánk!

A 2010-es évektől folyamatosan nő a televíziós és streaming sorozatok száma, köztük pedig az előre meghatározott véggel rendelkező egyévados szériák, vagyis a minisorozatok is egyre nagyobb hangsúlyt kapnak. Nem tudod mi a különbség antológia-, mini- és limitált széria között? Akkor ez a te videód!

A VLOGtekercs stábja ebben a hónapban a minisorozatok formai jegyeit és történelmét járja körbe. Számos ismert és kevésbé ismert sorozatpéldával azokra a kérdésekre kerestük a választ, hogy miért éri meg a nézőnek minisorozatot nézni és milyen előnyei származhatnak az alkotónak a minisorozat formátumból.

Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor

Vágó: Énekes Gábor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya