Sorozat

Leáldozóban a monarchia? – A korona (4. évad)

A 4. évadához érkező A korona (The Crown) Diana hercegnő és Margaret Thatcher felbukkanásával nemcsak azt a vérfrissítést kapta meg, amiről nem is tudta, hogy szüksége van rá, hanem egy szalaszthatatlan lehetőséget is, hogy kritikusabb felhanggal mutassa be a brit királyi családot. De sikerült-e a Netflix sorozatának kilépnie a Buckingham-palota kapuján?

Peter Morgan többszörös Emmy- és Golden Globe-díjas sorozata az új évadra gyönyörű párhuzamba került magával a bemutatott történettel. Ahogy a ’80-as évek hozta változások kikezdik a tradicionális brit monarchiális rendszert, egyre nagyobb nyomást fektetve II. Erzsébet udvarára, hogy haladjon a korral, úgy nehezedik a modern kori nézői elvárás is A koronára, hogy kikezdje, de legalább is végre komolyabban megkérdőjelezze a brit királyi család létjogosultságát.

Hiszen amíg az első három évad múltbéli történéseit és az azok fényébe állított családot kvázi pajzsként védte az idő, felmentve és megannyiszor legitimálva létezésüket és hatalmukat, addig a 20. század végére érő új évaddal már nem jár ki ugyanez a luxus a sorozatnak; se a trónt szolgáló egyéneknek.

Amennyire szépen tündököl a grandiózus, elegáns és hagyományőrző rendszer egy letűnt világ színpadán, annyira visszás és kifogásolható ugyanez a ’80-as évek derekán. Ha pedig valamikor, akkor most igazán itt volt az ideje, hogy Margaret Thatcher miniszterelnök és Diana hercegnő kapcsán felrázza magát nemcsak a királynő és családja, de az egész sorozat és a korona ábrázolásmódja is.

Mert hiába a továbbra is hibátlan színészi játék, a lehengerlően hiteles korhűség vagy az okosan extra mesélőként használt kameramunka: a sorozat továbbra is akkor a legerősebb, amikor a személyes történetek terén marad. Ami viszont eddig elég volt a történelem eseményeinek feldolgozása kapcsán, az a kor haladtával elsoványodik.

A Netflix sorozata a kezdetek óta megkapja, hogy túlságosan is kesztyűs kézzel bánik a királyi családdal,

miközben tagadhatatlanul elsőként vállalkozik egyáltalán arra, hogy amennyire lehet, hűen és alaposan mutassa be, mi is folyik – illetve folyhatott – a palota falain belül. A légy a falon érzés hozta cinkosság és a nézői kiváltság-érzet keltése azonban mindig is keveredett egyfajta külső szemlélőre jellemző statikussággal és korrektséggel. Mintha a történelem egy izgalmas szeletébe engedett volna betekintést A korona, de amolyan kiállításszerűen. Miközben kétségtelenül ügyesen és eszméletlenül hatásosan világított rá, hogy az ünnepelt és rajongott (kiállított) család is hús-vér emberekből áll.

A mindig is impozáns castinggal dolgozó alkotás egyértelműen ezen komplex figurák bátor és olykor kendőzetlen bemutatásával nyerte el igazán nézők sokaságának a szívét. A jól bevált formula pedig az új évadra sem avult el, sőt. A sorozat velejét adó Károly és Diana kapcsolata teljesen új fényben mutatja be mindkét (köz)szereplőt, miközben Thatcher és a királynő viszonya egy eddig idegen dinamikával operál. A Helena Bonham-Carter alakította Margaret tovább zuhan a mélybe, míg Fülöp herceg kissé háttérbe vonul, ugyanakkor szimpatikusabb oldalát mutatja az egész évadon át.

A személyes vonalakon megnyugvó epizódok azonban éppen lehengerlő erejük, nyíltságuk és komplexitásuk révén egyenetlenné teszik a 4. felvonást: míg egyes részek önmagukban is díjesőt érdemelnének, addig mások pusztán másodhegedűsként töltik ki a cselekmény fonalát.

A korona csillog, amikor a trón súlya alatt keringő és a rendszer kijelölte árban elvesző szereplők harcát ülteti a középpontba. Félelem, fájdalom, kicsinyesség, gőg, hatalomvágy és emberség keveredik mindenkiben, ahogy a lélekkel teli epizódok során tovább követhetjük életútjukat, amelyet kijelölt nekik a sors és a korona. A sorozat ebből a szempontból ügyesen és hatásosan megtartja a korábbi egyensúlyt, amelyben esendőnek, mégis kiváltságosnak mutatja a család tagjait. A szerelmes és eleinte naiv Diana hamar ráébred, hogy Károlynak Camilla a nagy ő és esze ágában sincsen megszakítani vele a kapcsolatát, ezért a bulimia és egy sor férfi kezei között keres oltalmat.

Károly napról napra próbál kiállni magáért és szíve választottjáért, de a királyi cím jövőbeni elérése érdekében tudja jól, hogy Diana mellett a helye. Kettejük toxikus kapcsolata számomra teljesen meglepő és új információ volt. Két merőben különböző ember vágyik ugyanarra a dologra: szeretetre, elismerésre, figyelemre, mégis képtelenek egymásnak megadni mindezt.

Noha Olivia Colman és Helena Bonham Carter, no meg a Thatchert hibátlanul alakító Gillian Anderson kis túlzással kisujjukból kirázzák a szerepüket, az alkotás két ékköve ezúttal a Dianát alakító Emma Corrin és a Károlyt megformáló Josh O’Connor. Az, hogy jelenetek sorában hasonlítanak kísértetiesen az általuk megformált hírességre, csak a kezdet. Corrin egy komplexusokkal, lelki és testi problémákkal küzdő Dianát ültet elénk, aki ugyan bájos és kiváló anya, sokszor dacos, gyerekes és mintha szándékosan provokálná Károlyt. A színésznő egyszerre mutatja a gyenge, mégis erős, érett, mégis gyermeteg nőt, akinek fogalma sem volt, mire vállalkozik, amikor igent mond a trón örökösének.

A Károlyt képernyőre ültető O’Connor azonban talán még nála is erősebb alakítást nyújt.

A fiú, aki egész életében szülei és a korona szavát követte, akit sosem hallgat meg senki, de mégis mindent elvárnak tőle, hiszen egy nap őrá száll a trón. Egyértelmű viszály dúl benne, hiszen egyrészt minden vágya, hogy kiálljon magáért, a saját akaratáért és azzal lehessen, akit tényleg szeret. Másrészt a hagyományok tisztelete, az uralkodás reménye és a lerázhatatlan családi neveltetés végett mégsem mer sosem szembeszállni az árral. O’Connor egyszerre hisztis kisfiú, akinek mindennél fontosabb a figyelem és az elismerés és egyszerre pofátlan szerető, akit nem érdekel, hogy egy világ tudja, hogy megcsalja gyermekei édesanyját. Mindezt úgy, hogy a hagyományok alapján megmarad hiteles uralkodójelöltnek.

Közös jeleneteik a jelen tudatában pedig különös felhangot is kapnak. Károly esetében a történelem adta ironikus játékosság húzza alá a figura sorsát, hiszen mára szinte biztossá vált, hogy a férfi sosem fog uralkodni. Míg Diana tragikus sorsa egyfajta melankóliát és kényelmetlen suspense-érzést kelt a nézőben.

Amennyire frissen és hatásosan mutatja be azonban A korona kettejük kapcsolatát, annyira meggyűlik a baja azokkal a részekkel, amikor a palotából kilépve a történelem egyes eseményeire kellene reflektálnia.

A brit királyi család történetének elmesélése valóban vetekedik a legkreatívabb és legszínesebb fikciókkal is: a 4. évad során látunk embereket felrobbanni, háborút indítani egyetlen zászló kapcsán, életmentő műtétet végezni az egyik főszereplőn, miközben a bemutatott időszakba még egy szinte felfoghatatlan Buckingham-palotai betörés is belefért. Ha azonban nem a királyi család szemszögéből nézzük a ’70-es, ’80-as évek eseményeit – ahogy azt nekik és a sorozatnak is tennie kellett volna – akkor komoly társadalmi és gazdasági problémákat találunk.

Thatcher miniszterelnöksége alatt a munkanélküliség eszméletlen mértékeket öltött, miközben a Vaslady akaratából a brit korona értelmetlen háborúkra költött vagyonokat. Az ír konfliktus évtizedekig elhúzódott, miközben az angolok finoman szólva sem tettek meg mindent, hogy megoldják a problémákat vagy engedjenek az ír követeléseknek.

Az új évad kardinális történelmi eseményeit mindig csak a család szemüvegén és szűrőjén keresztül látjuk.

A fontos, megrázó, felháborító vagy a trónra és a rendszerre nézve terhelő történések egyrészt epizódokra vannak redukálva, ezzel is enyhítve jelentőségüket, másrészt gyakorlatilag a trón körüli emberek magánéleti fordulatainak puszta katalizátoraiként működnek a képernyőn. Még ha fel is merülne, hogy egy-egy jelenet kapcsán egyértelmű bírálat illeti a családot vagy a királynőt, a sorozat azonnal személyes vonalra tereli a tónust, és a monarchia tagjára fókuszál ahelyett, hogy nyersen véleményt fogalmazna.

És nem arról van szó, hogy A koronának nyíltan ki kéne jelentenie, hogy idejétmúlt és értelmetlen, nem beszélve arról, mennyire drága is a brit királyi család fenntartása és szimpla létezése. Hanem arról, hogy ne védje szinte vakul a kimondottan is semmit tevő intézményt, amely hagyományok alapján abban látja saját erejét, ha egyet hátralépve kivárja az események lefutását. Mert hiába marad kiemelkedően minőségi a sorozat, amelyet sok szempontból élvezet nézni, és amely a mai napig is megkapó és látványos, ha egyszerűen nem úgy jár el, ahogy azt egy 2020-ban megjelent alkotásnak tennie kellene.

Kapunk ugyan oda-odaszúrást, apró kikacsintásokat és iróniával megfűszerezett részleteket, de a sorozatot elnézve a nézőben erősebben kérdőjeleződik meg a korona létjogosultsága, mint magában a sorozatban.

És hihetjük azt is, hogy a királyi család fejfordítása a stratégiai helyzetekben gyönyörűen párhuzamba áll az őket letükröző alkotásban, ezt valószínűleg nem a szándékos tudatosság vezérelte. Talán a folytatás már tényleg elhozza majd azt a nézőpontváltást, amire igazán szüksége lenne A koronának, hiszen minden más tekintetben a sorozat továbbra is a streaming-idők egyik legjobb darabjaként tündököl.

Kajdi Júlia

Kajdi Júlia

Kajdi Júlia az ELTE-n végezte el a filmes alapszakot, majd az Edinburgh-i Egyetemen a mesterszakot. 2014 óta tagja a ‘tekercsnek. Specializációja a thriller, a krimi és Alfred Hitchcock. Ő a Hírek rovat vezetője.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés