A Little Birds buja arab mesevilága igazságot szolgáltathat az úttörő erotikus írónőnek, Anaïs Ninnek, miközben már megint nem ez a divat. A kritika a sorozat első három része alapján készült.
Miközben a párhuzamos társadalmak kialakulását korunk egyik nagy veszélyének tartják, az egy időben, mégis aszinkronban zajló események mindig is izgalmas súrlódásokat, ellentmondásokat teremtettek kultúrtörténetileg. Jó példa erre a nyugati, főleg amerikai tömegkultúra bigottsága, amely a harmincas években a hollywoodi önszabályozó rendszert, a Hays-kódexet termelte ki magából. A hollywoodi filmben évtizedeken át minimális szinten tartották az erőszak, a szexualitás és a függőségek ábrázolását az erkölcsök védelmében – miközben a francia-kubai-amerikai újságíró, író, erotikus szerző, Anaïs Nin (1903-1977) bigámiában, szeretőkkel körülvéve élt és alkotott ugyanebben az országban. A női erotikus irodalom úttörőjeként számon tartott provokatív művésznő posztumusz, 1979-ben kiadott erotikus novelláiból készült most a Little Birds című sorozat – s bár természetesen a hollywoodi értékrend lazult azóta, nem véletlen, hogy brit gyártásban.
Hiszen Hays-kódex már nincs, bigottéria vagy az azzal látszólag ellentétes, valójában ugyanolyan szigorúan szabályozó PC kultúra azonban van, Nin világképe azonban a lehető legtávolabb áll ettől. Az írónő eredetileg a negyvenes években egy ismeretlen „gyűjtő” számára írta azokat a merész vagy egyenesen meredek szövegeket oldalanként egy dollárért, amelyekben a pedofíliától a vérfertőzésen és nekrofílián át a leszbikus kapcsolatokig a legkülönbözőbb szexuális töltetű témák bukkannak fel kendőzetlenül (magyarul csak a két kötetbe rendezett gyűjtemény első fele jelent meg Vénusz deltája címmel). A friss, női alkotók által készített laza adaptáció a második, Little Birds című kötet 13 novelláját 6 epizódba dolgozza bele, a cselekményt pedig 1955-be, a marokkói Tangerbe helyezi. Ezzel megnyitja a kapukat a (poszt?)kolonialista hagyományok előtt, azon azonban lehetne vitatkozni, hogy
a Little Birds mennyiben felel meg a 2020-21-es trendeknek világ- és hősábrázolásában.
A Little Birds kreátora és írója Sophia Al-Maria képzőművész, aki a filmes világban kezdőnek számít, rendezője pedig Stacie Passon, aki az utóbbi években jónevű sorozatokban rendezett, például a Dickinsonban. A sorozatuk tulajdonképpen arra tesz kísérletet, hogy ötvözze az arab világ buja misztériumát a nyers perverziókkal, realista motivációkkal. A józan külvilág és a csábos ösztönvilág párharcát láthatjuk a különböző hősök, vagy akár egy hős személyiségjegyei küzdelmében. Bizonyos szempontból tehát a Little Birds az olyan „problémásan kolonialista” hagyományokat viszi tovább, amelyek például a Fekete nárciszban, az Út Indiába-ban vagy az errefelé játszódó Marokkóban bukkantak fel: a fehér ember találkozása a vad, meghódított birodalom hátsó szegleteivel, ahol mindent szabad, de minden veszélyes, semmit nem értünk és mindenkinek igaza van.
Ez a történeti kontextus látványosan ellentétes a manapság főleg a Netflixen virágzó simára nyalt, patikamérlegen diverz, óvatosan provokatív sorozatokkal, amelyekben lehet, hogy feketék a főszereplők, de ezzel valójában semmit nem kezdenek az alkotók.
Az Ezeregyéjszaka meséi itt mocskosak, miközben a szereplőiket gyönyörű, színes fények expresszionista játéka borítja be.
A Little Birds-ben lehet, hogy a bemutatott környezet sztereotip módon orientalista, hozza a mesés arab világról alkotott nyugati közhelyeket, a hősei azonban egyediek, az arab szereplőknek is van személyiségük és jelentőségük, a végzet, a véletlen vagy a nyíltan ábrázolt vágyaik pedig újra és újra meglepően és kegyetlenül keresztülhúzzák a számításaikat. Ez alapján joggal feltételezhetjük, hogy a katari-amerikai Sophia Al-Maria is ezzel a kettősséggel tekint a saját arab-nyugati örökségére. Bár nagyjából a népmesék szintjén tartja magát a történelmi hitelességhez, való igaz, hogy az ekkor nemzetközi zónaként kezelt Tanger toleráns turistaparadicsomnak, sokszínű, bohém, melegek által kedvelt helynek számított, miközben karnyújtásnyira volt az észak-afrikai függetlenségi törekvések beérése (egy évvel később Tanger már a független Marokkó része lett). A fegyverkezés, a hírszerzés, a királypárti és kolonialista törekvések ütközése meghatározzák a Little Birds eseményeit.
Voltaképpen Al-Maria igazi kincset talált az ötvenes évekbeli Tangerrel, hiszen az átlagember bizonyára csak vázlatosan ismeri az itteni viszonyokat, így a fehér foltokat szabadon kiszínezheti a kolonialista dekadencia durvaságaival, hitelesnek fogjuk érezni a képet.
Ha erre vágyunk.
A Little Birds tehát használja a mesés arab világ motívumait, a vágyak, a szabadosság, a bűnök és az erotika tobzódnak, miközben igyekszik két lábbal a földön tartani a történetet az ide házasodó főhősnő, Lucy Savage (Juno Temple) karakterén keresztül. Lucy története akár közhelyes is lehetne, hiszen egy jól ismert, a fentebb említett kolonialista filmekben és máshol is gyakran felbukkanó hőst testesít meg: aki fiatal, naiv nőként mást kap, mint amire számított, hirtelen önállóvá kell válnia és a legjobbat kihoznia a helyzetéből. Ő az egyik, címben is kiemelt kismadár, akinek ki kell törnie a kalitkájából a boldogságért, hogy ne a vergődés legyen a sorsa a férje (Hugh Skinner) mellett. Vagy egy újabb kalitka, például egy bordély, mint Cherifának (Yumna Marwan), esetleg egy francia étkezőasztal a helyi rendőrparancsnok (Jean-Marc Barr) jóvoltából.
Lucy útjához a szokatlanul nyers vagy éppen igéző körülmények, a sűrű mellékszálak szolgáltatnak egyedi hátteret: a Little Birds bizarr és perverz, az első három részt főleg negatív töltetű BDSM- és homoszexuális kapcsolatok töltik meg az írónő alteregójának tekinthető Lili von X (Nina Sosanya) kísérletező, erotikus művészkedése (vagy művészkedő erotikája) fűszerezésével. A Little Birds nem aggódja túl az erkölcsi és társadalmi mondanivalóját, inkább kíméletlenül játszik a hőseivel és az elvárásainkkal. Egyszóval élvezi a szabadságot, kalitka nélkül.
