Itt az új Broadchurch, hirdette minden és mindenki a The Loch kapcsán, és ha az utóbbi évek egyik legjobb brit krimijét jelölik meg nagy elődként, az elvárások hajlamosak nagyon magasra szökni.
Gyilkosság történik a világ egyik legtitokzatosabb helyén, az állítólagos szörnyéről elhíresült Loch Ness partján fekvő kisvárosban. Az áldozat egy meleg zongoratanár, aki az első jelek szerint baleset áldozata lett, a sziklákról zuhant le. A boncolás azonban kimutatja, hogy eltávolították a férfi agyának egy részét, és nem ez az egyetlen szörnyűség, amellyel szembe kell néznie ennek a békés közösségnek: helyi fiatalok állati belsőségek és csontok segítségével „játsszák el” a tavi szörny halálát, ám amint később kiderül, a belsőségek között egy emberi szív is volt. Miután lánya is a csínytevők között volt, a helyi rendőrtiszt, Annie Redford (Laura Fraser) rögtön kompromittált helyzetbe kerül, ráadásul a nyakára küldenek egy főfelügyelőt (Siobhan Finneran) is, aki hozza magával a kriminálpszichológiai könyveivel híressé vált megmondóemberét (Don Gilet) is.
Furcsa kisváros, rendőrnő kamasz gyerekkel, egy rejtélyes gyilkosság, egy idegenből érkezett társ,
nem véletlen, hogy a Broadchurch farvizén próbálták útjára indítani ezt a sorozatot, és még ismerős nevekben sem volt hiány. Laura Frasert minden tévénéző ismeri már a Breaking Badből, a Better Call Saulból vagy a The Missing című krimisorozatból, Siobhan Finneran pedig a Downton Abbey csapatát erősítette, és az írók/rendezők is olyan népszerű sorozatokban dolgoztak mint az Outlander vagy a Fortitude. Szóval az összehasonlítás nem alaptalan egészen addig, míg meg nem nézzük, miért is vált olyan népszerűvé a Broadchurch. A legfontosabb, hogy végig emberközeli tudott maradni, nem dramatizált túl semmit, nem hangulatot keltett, hanem hangulatot teremtett. A The Loch (Amerikában Loch Ness) már itt elbukik, ahogy ötpercenként adagolja a baljós zenével bemutatott tárgyakat, amelyek majd később fontosak lesznek, és nem ez az egyetlen, amivel bevezeti a nézőit a krimiklisék sűrűjébe. A karaktereinek nem életet ad, hanem funkciót, de a látszólag a fő történetből kilógó mellékszálakról is ordít, hogy pusztán azért vannak, mert később jelentőségük lesz.
A jó öreg kirakós játékot űzik az alkotók, ami ugye nem baj, klasszikus típusa ez a bűnügyi történeteknek, csakhogy a The Loch egy percig sem tud ennél több lenni – pedig nagyon akarja -, ráadásul a nagy puzzle darabkáit is csak nehézkesen rakja össze. Az sorozat elején például nagyon fontosnak akarják beállítani a tényt, hogy az első áldozat meleg volt, legalább féltucat aprósággal próbálják ebbe az irányba terelni a nézők figyelmét. Aztán nagy hirtelen ez már nem érdekes többé, addigra a széria már egy sorozatgyilkos képét vetíti előre, aki jó szokás szerint mindenhol otthagyja a kéznyomát. Később aztán ez is ködbe vész, átadva a helyét valami újnak, hogy végképp darabossá váljék az egész. Így lesz a The Loch egy elegánsnak semmiképpen nem nevezhető, egyszer nézhető krimi, ami a lezárás után még bedobja egy második évad lehetőségét, de egyelőre ez a távlat is csak a közhelyek felé vezet.
