A Netflix istállójából gyakorta kikerülő tinifantasyk sorába üdítő kivételként érkezett a brit Lockwood & Co., amely jó lendülettel viszi végig a nézőit egy szellemes évadon.
A Tintin kalandjait és A Hangyát forgatókönyvíróként jegyző Joe Cornish Jonathan Stroud regénysorozatából készített adaptációja biztos alapanyagból indult ki: a 2013 és 2017 között megjelent öt regényből az első évad kettőt, méghozzá az agyondíjazott első kettőt, az idehaza az Animus Könyvkiadónál megjelent A sikító lépcső esete – Lockwood és Tsa-t és a The Whispering Skullt formálta a kisképernyőre.
Az alapszituáció szerint egy, a nyolcvanas évek technikai színvonalán megrekedt alternatív valóságban komoly probléma ütötte fel a fejét: a túlvilág valahogy utat talált magának az élőkhöz, így a világ egy gyilkos kísértetek járta szellemkastéllyá változott. Mivel a gyerekek egy része képes érzékelni a nem evilági lényeket, ahelyett, hogy vidám kamaszéveiket élnék, különböző ügynökségek keretében kénytelenek a szörnyvadászatnak szentelni az életüket. A történet főhőse, Lucy (A Bridgerton családból ismerős Ruby Stokes) a képességeiben csupán kereseti lehetőséget látó anyja elől Londonba menekül, ahol csatlakozik Anthony Lockwoodhoz (az újonc Cameron Chapman) és George Karimhoz (Ali Hadji-Heshmati), a két tinédzserkorú ügynökhöz, akik felnőtt felügyelet nélkül szállnak szembe a szellemvilággal.
A különleges képességű gyerekek/tinédzserek történetei a Harry Potter óta nagy változáson mentek keresztül. Amíg a varázslótanoncok még a hétköznapi tinédzserproblémák mellett küzdöttek a gonosszal a felnőtt mágusokkal kart karba öltve, addig a szellemvadászok már a kamaszos kihívásokat maguk mögött hagyva a felnőttek helyett is felnőttek kell, hogy legyenek, hogy az egész emberiség túlélését biztosítsák. Ha végigtekintünk az elmúlt évtized (az esetek többségében könyveket alapuló) tini és young adult fantasyjein – A titkos kör, Árnyvadászok: A végzet ereklyéi, Legacies – A sötétség öröksége, Shadow and Bone – Árnyék és csont, Stranger Things, Teen Wolf – Farkasbőrben, Titánok, Vámpírnaplók, Végzet: A Wingx Saga, Wednesday –, jól látszik, hogy
a tét egyre nagyobb, a gyerekkor pedig egyre messzebb van.
Az új generáció meséiben már nincs helye az ártatlanságnak, ez pedig a Lockwood & Co.-ra hatványozottan igaz. Ez nem azt jelenti, hogy a széria túlságosan sötét, horrorisztikus vagy riogató lenne – épp ellenkezőleg. Van helye benne a humornak, és nem él a jump scare olcsó eszközével sem, csupán annyiról van szó, hogy hősei túl korán felnőni kényszerült gyerekek, akiken keresztül a széria mintha azt sugallná, hogy az öntudatos Z-generáció, napjaink tinédzserei is sürgetik az elkerülhetetlent, így egyre inkább a minifelnőttek kalandjaiban lelik örömüket. Különösen erőteljesen jelenik meg mindez Anthony Lockwood karakterében, aki egyrészt kisgyerekkori traumái miatt kötődési problémákkal küzd, másrészt fiatal kora ellenére sokszor egy kiégett negyvenesre jellemzően kommunikál.
Talán pont annak köszönhetően, hogy ennyire „felnőttes” lett az új széria, nemcsak a tini és young adult korosztálynál működhet jól, az idősebb közönség is legalább annyira élvezheti.
Az élvezeti faktor azonban nemcsak a dramaturgia szintjéről érkezik a nyolcrészes első évadban. A Marcus Roland vezette produkciós design részleg jól kitett magáért: a nyolcvanas évek Angliáját Sherlock Holmes és a Szellemirtók világával keverve kifejezetten hangulatos lett a széria, amit a remekül válogatott punk zene is erősít. „Olyan post-punk zenékhez tértünk vissza, mint a Siouxsie and the Banshees, a The Cure és a Bauhaus, amelyek egyszerre romantikusak, kísértetiesek, miközben nagyon analógnak is tűnnek” – nyilatkozta Cornish a király soundtrackről, amelyet az új évadra várva én biztosan pörgetni fogok. Az alkotók még két évadban gondolkodnak, a streamingóriás azonban még nem erősítette meg, hogy el is készíthetik azokat.
A Lockwood & Co. január 27-től látható a Netflixen.
