Sorozat

Isten hozott, mikor visz? – Lucifer (6. évad)

Hát ez a pillanat is elérkezett, és most nem is hamisak a hype hullámhabjai. Lucifer az Újvilágban már nem randalíroz többet, ami helyen is való. Öt évnyi kaland végén mindössze annyi kérdés maradt, a lezárás is az-e.

Nem követtem a pilot óta, de mivel a szexi ördög szabályosan kultuszt eresztett magának, nehéz volt elkerülni a foszlányokat, amelyek végül elegendők voltak ahhoz, hogy mégis beadjam a derekam. Kimerítettem a binge-watching fogalmát, Lucifer pedig engem: sorokba szedtem gondolataim a finálé előtt és jól megmondtam a magamét. Fogalmam sem volt, hogy miképpen és mit fogok írni ezek után, pláne spoilermentesen.

Az égi háború végeztével Lucifer (Tom Ellis) válaszúthoz érkezett; megtagadja vagy beteljesíti a sorsát, mint a Pokol és a kárhozott lelkek ura. A tét nem kevesebb, mint az emberiség. Döntése meghozatalához azonban, előbb önnön ambícióit, a hivatását szükséges meglelni, amely folyamatban a már jól ismert társak, mint Chloe (Lauren German), Amenadiel (D. B. Woodside) és korábbi ellenségei (leginkább azok megtébolyodott lelkei) segítik. Rosszakarója is akad viszont bőven: legfőképpen a saját lánya a jövőből, Rory (Brianna Hildebrand), aki megkívánja bosszúlni, amiért apja elhagyta őt már a születése előtt. 

A Lucifer záróévada tulajdonképpen az eddig látottak tükörképe, csak már a másik térfélen pattog a labda. 

Továbbra is az apakomplexus köré szerveződik a széria, ám most az antagonista és a protagonista szerepkörei felcserélődnek. Lucifer válik a gyűlölet tárgyává, míg Rory élvezi a nézői szimpátiát, lévén ismerjük már Lucifert; retteg a felelősségtől, mint tömjéntől. A lány egy pozitív példa a későn beemelt új szereplők esetére, hiszen két legyet ütöttek vele egy csapasra Ildy Modrovich-ék. Rory Lucifer önnön ifjúkori lázadásának manifesztuma. A gyermek, ki egy számára kedvezőtlen sors ellen folytat kilátástalan harcot. Hisz mi jót remélhet a sátán porontya?

Az új szereplők palettáján fakó tégelyekbe asszimilálódik mindenki más. Eszközök csupán a fontosabb karakterek megváltásának utolsó utáni pillanatban történő feloldozása során. Corbett nyomozó (Scott Porter) maga a sótlanság netovábbja, szinte kiált azért, hogy ne a sorozat egyik legfényesebb, de legalábbis legédesebb csillagára, Ellára (Aimee Garcia) hozzon napfogyatkozást, mint mindent megértő és tisztelő aranyember. Ádám (Scott MacArthur) feltűnése Éva (Inbar Lavi) oldalán pedig maga a csőd; egy percnyi feszültséget vagy érezhető bonyodalmat nem okoz az emberiség első férfiújaként. 

A Lucifer 6. évada 10 epizódból áll, a korábbi 83 részben megkedvelt karakterek pedig úgy gondolom, többet érdemelnek bruttó fél évadnál. 

Vagyis a finálé egyik legfájóbb hiányossága az addig elvezető út hiányosságaira, kihagyott ziccereire történő figyelemfelhívás maximum egy óra játékidőben summázva. Mert nem jut nekik több, és ha őszinték akarunk lenni, kell is egy Breaking Badhez vagy egy Trónok harcához, esetleg egy Dróthoz hasonló kaliber, ahhoz, hogy őszintén érdekeljen minden mellékszereplő sorsa. Ez pedig nem ez a szint. 

A Lucifer távolról sem tökéletes.

Felszínes karakterek jellemzik, illogikus döntések sorozata, mesterkélt cselekményvázak egymásutánja, egy letűnt műfaj (procedurális dráma) kórképe. Minden tekintetben voltak már jobbak nála. Mégis imádom, s velem milliók.

Luciferre lehet azt mondani, eredendően rossz, vétkes, egy fásult akarat szárnypróbája, de a lelke nagyon is a helyén van, emiatt pedig könnyes a búcsú. Tom Kapinos, Ildy Modrovich és a menetközben egyre bővülő stáb, élükön Tom Ellisszel a szívét adta ezért a sorozatért. Minimum háromszor kaszálták el, mégis megérte a méltó záróakkordot. Minden alkalommal a megkapó stílusa, a pimasz nyelvezete, a sablonból kitörni kívánó, kísérletező formanyelve és toposzokat karikírozó hagneme mentette meg, amik csúcsra járnak az utolsó évadban, amiben Lucifer igazi tanár volt az elmúlt öt évben.

Kapunk musical és animációs betétet, spekulatív fikciót és időparadoxont, konyhafilozófiát és Zack Snyder-i akciószekvenciákat, happy endet és egy keserédes finálét. Mert Lucifer története egy keret, ha úgy tetszik, a saját farkába maró kígyó élettusája. A vezetéknevére (Morningstar) utaló megnevezés, a Fényhozó értelmet nyer, ezzel együtt (anti)hősünk célba ér, a narratíva beteljesül, döcögve, túlnyújtva, de beteljesül. Lucifer valóban fényt hoz az emberi lélek számára, de nem úgy ahogyan azt bárki várná, de pontosan úgy, ahogyan azt minden rajongó reméli. Eképp jön képbe az írásom elején feszegetett binge-watching, sőt, az újranézés jelensége. 

A Lucifer egyben ledarálva nagyon tömény, mind stílusában, mind hangulatában, mind pedig a cselekmény szövetében. Egy hangos, jó dumájú sármőr, akinek minden sztorijának lényege önmaga. 

Ha viszont elég időt hagyunk két évad, vagy akár csak két epizód megtekintése között, leülepednek és új értelmet nyernek azok a részletek, amikben az ördög lakozik. Lucifer sebezhetetlensége a sorozat egy katartikus pontján immáron nem saját fennmaradásának záloga, hanem a szeretteié, amit csak akkor érezhetünk át, ha elég minőségi időt töltöttünk el vele, nem mosogatás, sütés-főzés közben volt használatos háttérzajként. 

Az ehhez hasonló adalékanyagok a fináléban easter eggből és cameo-szerepekből narratív eszközzé válnak, melyek a céljaik felé terelik a főbb szereplőket, kivétel nélkül. Lucifer maga pedig így válik önemésztő lázadóból hivatástudattal bíró felnőtté; a Pokol Hercegéből annak Urává – a streamingdömping tucatsorozatából milliós bázisú kultusszá. 

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés