A Netflix kultikus szériája lassan révbe ér, de a nagy finálé előtt még hátra van egy menet. A kettéosztott utolsó előtti évad második fele megérkezett a streamingplatformra. De hol tart a kalandos sorsú Lucifer, és merre visz az útja?
Azért nem a hányattatott jelzőt használtam sorsa jellemzéséhez, mert a Lucifer olyan, mint maga Lucifer, a bukott angyal. 5 éve alatt kapott hideget-meleget, kritikát és sikert, kaszát és befejező évadot – utóbbiból legalább kettőt is. Az ötödik évad második felének végeztével ideje számot vetni, és kideríteni, miért ennyire a szélsőségek sorozata a Lucifer és miért valódi bűnös élvezet minden perce.
„Kezdetben, Lucifert kiűzték a mennyországból, hogy örökre a pokolban uralkodjon… amíg el nem határozta, hogy szabadságra megy”.
Ezzel a mondattal indult 2016-ban ördögi útjára a Lucifer (később az Újvilágban alcímmel). Tom Ellis karaktere az emberiség történetének egyik, ha nem a legnagyobb szemétládája, de nem Gonosz. Elege lett gyűlölt apja által megszabott feladatából, így a Pokol ura az emberek között szabad szellemű klubtulajdonossá avanzsált. Klubja, a Lux a kéjes élvezet, az orgiák, a könnyebb és nehezebb drogok pokoli melegágya. Lucifer, vagy ahogyan az őt őriző angyaltestvére, Amenadiel (D. B. Woodside) becézi, Lucy szívességeket tesz a rosszarcúaknak. Sebezhetetlen, ellenállhatatlan, halhatatlan, mégis van egy gyengéje. Chloe Decker nyomozó (Lauren German), aki mellé hobbi tanácsadónak szegődik, ketten űzve a bűnt.
Neil Gaiman a modern fantasy zabolátlan fenegyereke először 1989-ben vetette papírra a lázadó arkangyal történetét a klasszikussá nemesedett Sandman-képregények hasábjain. Az a történet egészen más, mint a Fox égisze alatt 2016-ban indult sorozaté. A Kaliforgiával ismertté lett Tom Kapinos bár megtartotta az expozíciót, Lucifer földi barangolását Jerry Bruckheimer segítségével költötte át. A CSI-franchise atyja executive producerként pátyolgatja a szériát már a kezdetek óta, kézjegye pedig már a széria korai szakaszában tetten érhető.
A Lucifer procedurális, ha úgy tetszik, sablonkrimi.
E műfaj sajátossága a heti rendszerességgel fel-felbukkanó rosszfiú utáni hajsza, egy gyilkossági ügy felgöngyölítésének vagy valamely igazságszolgáltatási folyamat bemutatása. A kereskedelmi tévék kedvenc főműsoridős tartalma, amelybe könnyű a beilleszkedés hiszen minden alkalommal egy új, különálló történetbe csöppenünk.
Ez esetben, hasonlóképpen CSI-hoz, a gyilkosság elkövetésétől, a gyanúsítottak sarokba szorításán át a tettes lesitteléséig követjük nyomon Lucifer és Decker mindennapjait. A folyamatban segítségükre vannak a rendőrségiek és az égiek egyaránt. Az imádnivalóan locsifecsi törvényszéki tudós, Ella (Aimee Garcia), Decker volt férje, a múlt árnyaitól kísért rendőr, Dan (Kevin Alejandro), Lucifer pszichiátere, Linda (Rachael Harris) és persze a Pokol Urának leghűségesebb csatlósa, a démoni kínzómester, Mazikeen (Lesley-Ann Brandt).
Ne várjunk bonyolult megoldásokra, komolyabb csavarokra a leleplezést illetően: mindig a legkézenfekvőbb gyanúsított a gyilkos, akit már az első percben meg lehet tippelni. A nyomozás minden esetben Lucifer életének valamely aspektusának leképeződése, mintegy támogatandó a főhős saját érzelmeinek megértését, vagy elmélyítését. Ha éppen egy a családjáért mindent feláldozó apa a tettes, biztosak lehetünk benne, hogy ez Lucifer az apja iránti megvetését hivatott árnyalni.
Egy epizód nagyjából 30 százalékban foglalkozik magával a gyilkossággal, ami az 5. évadra sajnos szinte minden érdeklődést elveszít azok körében, akiket inkább Lucifer és az égiek története izgat.
A sorozat azért nem bukik meg krimiként, mert a legkevésbé kriminek kívánja aposztrofálni magát.
Lucifer rendre tisztázza is a helyzetet, ő azért segít a nyomozásban, hogy megértse az emberek, de legfőképpen saját érzelmeit, motivációit. Vagyis számára, akárcsak az alkotók számára, az ügy csupán egy egyszer használatos eszköz, aminek addig van létjogosultsága, míg Lucifer profitál belőle, azaz a narratíva fő szála továbblendül. Ilyetén, a Lucifer okosan használja ki legnagyobb, saját maga által kreált gyengeségét, az alacsony szintű krimiszcénát.
A könnyen fogyasztható krimi nem vár el mélyebb gondolkodást, de közben felcsigázza nézőit a ügyből nyert tapasztalatok és háttér információk révén. Persze, ehhez az is kell, hogy izgalmas legyen mind az antagonista, mind pedig „nagyobb cél”.
Az efféle szerkesztési elv nem újkeletű, hiszen a legsikeresebb procedurális drámák ugyanígy működnek, gondoljunk csak a Dr. Csontra, vagy akár a Gyilkos elmékre. Elsősorban a karaktereket szeretjük meg bennük, és hétről hétre személyiségük újabb részecskéit ismerjük meg a soron következő gyilkosság prizmáján keresztül.
Számomra a személyes műfaji kedvencemmel, A mentalistával a legnagyobb az áthallás. Adott egy intrikus sármőr, akinek különleges képessége a manipuláció. És van egy háttérben húzódó, kimondatlan bosszú vagy akár önigazolás iránti vágy, ami a cselekmény gerince. Az ügyek ehhez a gerinchez, mint csigolyák kapcsolódnak; nélkülük összedőlne az oszlop, ami a tartást adja, az ízületek és porcok pedig a főhős jellemének flexibilis, mégis bivalyerős szövete:
Lucifer a pokoli Patrick Jane.
A sorozat legnagyobb erőssége a közel tökéletes casting, természetesen Tom Ellisszel az élen, de a többiek sem szégyenkezhetnek. Lucifer egy olyan karizmatikus, teátrális bájgúnár, akit képtelenség nem imádni. A brit akcentusával kimondott, olykor kifejtetten finom gegek, máskor egészen direkt poénok, na és persze a laza eleganciája szó szerint ördögi elegyet alkotnak. Egy olyan jellem mászik le a képernyőről, amely felszínesnek hat elsőre, valójában nagyon is összetett, sokszor meghökkentően bátor, s egyben botor.
A Lucifert számos támadás érte az évek során. Közülük az egyik leghangosabb szerint gyerekes kritikával illeti a vallás intézményét, sőt egyenesen szimpatikussá teszi az ördögöt. Hadd éljek egy oximoronnal: hála istennek, hogy ezt teszi.
A széria igazi ereje az a vallási felhang, ami mer odaszúrni a megkövesedett egyházi toposzoknak.
Kifigurázza a bűnbeesést, pellengérre állítja a predesztináció elvét, és kitárja a kiskaput az egyházi tanok egyik legfontosabbika előtt, a kárhozatra ítéltetés témakörét. A Pokol ura nem visz bűnbe, csupán lehetőséget kínál rá, ha valaki élne vele, majd megbünteti, aki így tesz. Az emberi gyarlóság a gonosz, nem az ördög, a Pokol pedig nem azok száműzetése, akik rossz dolgokat tesznek életükben, hanem azoké, akik az alapvetően a jóság által „növesztett” lelkükből képtelenek elűzni a bűntudatot.
Lucifer a halandók világában arra jön rá, hogy az élet értelme nem az üdvözülés Isten színe előtt, hiszen nem eredendő bűnnel a szívünkben születünk. Az ember, egyben Lucifer saját döntései révén teremti meg a saját poklát.
A Lucifer tartalmi síkja egy meglepően érett gondolat a lélekről és az élet végső értelméről.
Meglepő, hiszen ez a sorozat mindettől függetlenül egy vicces urbánus fantasy, amelyben a Menny és a Pokol helytartói az emberek között járnak hosszú évezredek óta. „Sokáig lehetne sorolni a kihagyott ziccereket e téren” – jajdult fel egy ember a keresztfán –, mégis elegendően szórakoztató, ahogyan modern keretek között ismerjük meg például Káin és Ábel, vagy éppen Ádám és Éva történetét. Nemcsak húsvéti tojásként kapnak játékidőt, hanem szerves részét képezik a cselekménynek és a humor elsődleges forrásait szolgáltatják a halandók síkjával való összeférhetőségük.
E sorok alapján felmerülhet a kérdés, hogy ha ennyire jó egy sorozat, vajon miért kapott mégis kaszát a Foxtól a harmadik évad után. Utólag sokféleképpen, például közgazdasági okokra hivatkozva próbálták megmagyarázni, pedig a válasz sokkal kevésbé misztikus.
A Lucifer unalmassá kezdett válni, méghozzá a struktúrája miatt.
Hiába felelt meg a nézői igényeknek, a számok egyre inkább lefelé íveltek, nem nézték elegen, és ez valahol érthető is. A kereskedelmi tévében bevett módi, hogy 20-24 epizódot számlál egy évad, méghozzá közel egy órányi játékidővel. A Luciferben bőven van ennyi, csak épp nem abban az aspektusában, amit az alkotók fókuszba helyezték. Az ördög és Decker szerelmi kálváriája joggal képezi kritika tárgyát, sokszor volt az az érzésem, hogy egyet előre, kettőt hátra lépünk a kapcsolatukban akár egy epizódon belül is. Rengeteg a késleltetés, a légből kapott bonyodalom, ebből kifolyólag az önismétlés, ezzel pedig csökken a fontosnak tetsző helyzetek tétje.
Chloe nem tudja, hogy Lucifer tényleg az Ördög, de csak azért nem, mert az írók túlságosan hosszú kifutón cibálják őket végig, bár szinte minden epizódban indokolt volna a titok leleplezése. A 30 százaléknyi sablonkrimi mellé így legalább ugyanennyi közhelyes szerelmi meghasonulás társult.
A Lucifert a maradék 40 százalék tartotta életben, amibe viszont milliók estek szerelembe, köztük én is – a stílusába.
A kaszát kapott széria a Netflix berkeiben éledt újjá a rajongók #SaveLucifer című mozgalma miatt. Megrövidült epizódszámmal, szűkebb keretek közé szorított játékidővel kikristályosodott a cél. Maradtak az arányok, ami a nyomozás-szerelem-fantasy háromszög terjedelmét illeti, de utóbbi sokkal nagyobb súlyt kapott. Az ötödik évad végére a tét immár valóban érezhető; háború készül, amiben halandók és halhatatlanok egyaránt érintettek, sőt egymásra utaltak. Egyre több angyalt és más égi entitást, valamint összefüggést ismerünk meg, ami még a finálé küszöbén is tartogat izgalmakat.
A felemásra sikerült krimi és a túlnyújtott szerelmi szál hibáit összességében kompenzálni tudja a fantázia, ami párját ritkító operatőri, zenei szerkesztői és vágói, egyszersmind remekbe szabott audiovizuális munkával egészül ki. Ez az a 40 százalék, ami életben tartotta a szériát a nehéz időkben. Ez az, ami kétséget kizáróan zseniális. És ez az, ami miatt tűkön ülve várom Lucifer útjának utolsó etapját, ami végül talán egyenesen a Mennyek kapujába vezet. Ámen.
