Alig ért véget a szuperütős Titans első évada, máris itt a spinoff a Doom Patrol formájában. A nagytestvérben már bemutatkozott különc különítmény a nyitánnyal még nem tudta bizonyítani, hogy képes felnőni elődjéhez – de a helyzete egyáltalán nem reménytelen. Pilotkritika.
Az elcseszett, szuperképességekkel rendelkező antihősökből álló Doom Patrol 1963-ban mutatkozott be a My Greatest Adventure című képregénysorozat 80. számában. A csapatot Arnold Drak és Bob Haney írók és Bruno Premiani rajzoló keltették életre.
A később számtalan alkalommal változó team eredeti tagjai Niles Caulder, The Chief (Timothy Dalton) Cliff Steele, azaz Robotman (Brandon Fraser), Rita Farr alias Elasti-Girl (April Bowlby) és Larry Trainor, a Negatív Ember (Matt Bomer). A sorozatban hozzájuk csapódott Crazy Jane (Diane Guerrero) – így áll össze a kis kompánia, akik a Titans – Geoff Johns képregényguru által írt – negyedik epizódjában, ugyan még némileg más szereposztással (Timothy Dalton helyén Bruno Bichir, Matt Bomerén pedig még Dwain Murphyt találtuk), de már megvillantották képességeiket.
Az Odaátot is jegyző Jeremy Carver alkotta új széria első epizódja a csapat eredettörténetére fókuszál
– egymás után mutatja be a szereplőket és visszaemlékezések és narrációk által ismerteti meg a nézővel, honnan is érkezett a karakter és hogyan nyerte el képességeit. A társaság a világtól elvonultan él Niles Caulder menedéket nyújtó otthonában; régi filmek, közös evések, egy kis kertészkedés teszi ki napjaikat. De erre még egyetlen szuperhőssorozat sem tudott felhúzni egy történetet, így természetesen adódik egy kis bonyodalom, ami felvezeti a következő részeket. Mr. Nobody (Alan Tudyk) jelenti majd a nagy fenyegetést – egyelőre még nem tudjuk, milyen minőségben vágja haza hőseink életét. Egyelőre nem találkoztunk még Cyborggal (Joivan Wade), de elvileg őrá is rendszeres szereplőként számíthatunk majd.
A felvezetés kedves, de egyelőre nem olyan ütős, mint a Titansé volt. Az első rész sem akcióban, sem a szereplők szintjén nem repítette le a hajunkat, de a szimpátia felkeltésében élen járt. Az alkotók egyértelműen a karakterekre fókuszáltak, az 59. perc végére garantáltan mindegyikkel – még a kissé őrült, skizoid Jane-nel is – nagy cimbik lesznek a nézők. A gond nem itt van.
A Titansban pont az volt az érdekes, hogy az eredetileg a kamaszoknak szánt képregény a kisképernyőre érve a felnőttek számára is teljesen aktuális problémákkal dolgozott, a Doom Patrol nyitánya azonban pont hogy
a tinédzserek identitáskereső kérdéseivel rezonál.
Ki vagyok én, hogy lettem az, ami, szerethető-e ez bárkinek is? A Doom Patrol antihősei – hiába hagyták maguk mögött a tízes-húszas éveiket –, mintha a saját kamaszkorukban ragadtak volna, és ahelyett, hogy aktívan irányítanák életüket, csak sodródnak az eseményekkel. Kérdés, hogy az alkotók ezt az állapotot csak egy fejlődéstörténet első epizódjának szánják-e. Ha igen, lehet ez még izgalmas, mert a karakterek szerethetőek, és a végleges szereplőgárda is jól muzsikál.
További tizenkét részre számíthatunk még. Bízzunk benne, hogy a karakterközpontúság mellé érkezik némi akció, személyiségfejlődés – és néhány komolya(bba)n vehető konfliktus is, és akkor nem lesz semmi baj.
