Sorozat

Macska-egér játék felsőfokon – Billions 1. évad

A Showtime tavalyi egyik újonc sorozata toronymagasan a legjobbak között van, még akkor is, ha olykor nehéz követni az eseményeket. A Billions egy a végletekig átgondolt, izgalmas, meglepő és kifinomultan szórakoztató sorozat, amelynek középpontjában egy okos és könyörtelen macska-egér játékot találunk, ékes például szolgálva, hogy a pénz és a hatalom mindenek felett áll. A két főszereplő, Damien Lewis és Paul Giamatti pedig egyszerűen zseniális.

Az összeszokott alkotópáros, Brian Koppelman és David Levien (The Girlfriend Experience, Vakszerencse, Ocean’s Thirteen, Pókerarcok) ezúttal Andrew Ross Sorkinnal karöltve trióban alkották meg a 2016-os év egyik legfigyelemreméltóbb újonc sorozatát, a Billionst. A Showtime intellektuális drámája, amely az üzleti világ és az igazságszolgáltatás berkeibe kalauzolja el a nézőt egyszerre szórakoztató, elgondolkodtató, megbotránkoztató és izgalmas. Sokszor meglepően egyedi kameramozgásokkal, hatásos beállításokkal és nagyon jó zenével ágyazza meg Damien Lewis és Paul Giamatti hatalmi háborúját, amelyben brillírozik a két egyébként is eszméletlenül tehetséges színész.

Bobby Axelrod (Damien Lewis) milliomos befektető, akinek saját cége, az Axe Capital hihetetlen összegekkel üzletel, sokszor nem teljesen legális módon. Chuck Rhoades, kerületi ügyész szépen küzdötte fel magát a ranglétrán, és a hatalom mellett valóban az motiválja, hogy igazságot szolgáltasson a világban – bármi áron. Nem meglepő tehát, hogy utóbbinak jócskán szúrja a szemét az előbbi, hiszen Axelrod mindig tudja, kivel kell jóban lenni, kinek kell kisebb-nagyobb szívességeket tenni vagy hova is kell pár millió dollárt csepegtetni, hogy a dolgok számára kedvezően alakuljanak. Kettejük párharca adja a sorozat magját, de valójában a két karakter, az egyedi esetek és a mellékszálakban feltűnő további szereplők kidolgozottsága, eredetisége és okosan való mozgatása az, amiért igazán érdekessé válik a Billions első évada.

Damien Lewis és Paul Giamatti

Amivel pedig végtelenül precízen és ügyesen bánik a sorozat, az a két fél bemutatása: itt nincsen jó vagy rossz, senki sincs morális fölényben, hiszen mindkét férfi hajlandó és hajlamos is átlépni azt a bizonyos határt, amelynél sokunk megtorpanna. Ezzel egy amolyan örök nyitott kérdést tárnak a készítők a közönség elé: Axe vagy Chuck, Chuck vagy Axe? A libikóka két oldalán csücsülő figura sokszor egy-egy epizód során is többször vált tengerszint feletti magasságot, mind a nézői szimpátia, mind a sarokba szorulás helyzetét vizsgálva. Lehet valakit favorizálni, de az érzés úgyis tíz jelenettel később el fog múlni. Egyrészt érzelmi, másrészt intellektuális játék is ez a nézőnek, hiszen az sem egyenletes, mi mennyi információt kapunk: olykor tényleg fölényben állunk, olykor csak azt hisszük, olykor pedig csak kapkodjuk a fejünket, hogy ez most komolyan megtörtént-e.

A nagy történetszálon belül mozgó rövidebb-hosszabb életúttal rendelkező storyk pedig sokszor hibátlanok és a maguk megdöbbentő kegyetlenségükkel emberiek tudnak maradni, mert a személyekre, a karakterekre koncentrálnak. Meglepőek a fordulatok, keservesen őszintén és kendőzetlenül mutatják be, mik is mehetnek a kulisszák mögött egy olyan világban, ahol a hatalom és a pénz csap össze – erről van ugyanis itt igazán szó. Még akkor is, ha a pénz önmagában is bizonyos hatalmat jelent. De mi is ér többet? A megvásárolt vagy az esetünkben szakmai és állam adta hatalom? Ezt a kérdéskört járjuk körbe és körbe, amíg annyira elszédülünk, hogy lassan azt se tudjuk, ki, melyik oldalon áll vagy azt, hogy ez egyáltalán számít-e.

Az egyetlen gyenge pontja a sorozatnak az, amelyben megannyi társával is osztozik: az amerikai mozgóképgyártás a mai napig hadilábon áll a női mellékszereplőkkel. No nem mintha topon lennének főszereplőket illetően, valahogy azonban a másodligába tartozó női karaktereket nagy ritkán ruházzák csak fel igazi mélységekkel, sőt, sokszor még ha idáig el is jut egy-egy alkotás – ahogy egyébként többé-kevésbé teszi ezt a Billions is – arra már nincsen energia vagy szándék, hogy szimpatikus is legyen az adott szereplő. A probléma pedig még csak nem is itt gyökeredzik, hiszen nincs az sehol megírva, hogy szeretni kell minden karaktert. Csak hogy hatalmas különbség van a szándékos ellenérzés keltése (lásd Ramsay Bolton) és egy karakter hiteltelen, felesleges, maníros és végtelenül idegesítő mivolta között. A Giamatti felségét, Wendyt alakító Maggie Siff pedig pontosan ilyen.

Az évad végére már csak a fejünket fogjuk, ha képernyőre kerül. Holott, alapvetően erős történetszál az övé, hiszen egyrészt felesége Chucknak, ugyanakkor évek óta Bobbynak dolgozik mint a cég pszichológusa. A kettő közti őrlődés, az állandó titkolózás, a nyomás, hogy válasszon a két férfi között egy nagyon érdekes és figyelemre érdemes helyzet, a sorozat mégse tudja kihozni belőle a maximumot: nagyon gyorsan csak egy a saját döntéseitől vergődő, passzív-agresszívan hisztiző nőt kapunk, aki mindenért besértődik és nem vállalja tetteiért a felelősséget.

Maggie Siff és Malin Akerman

Mindez nem csak azért bosszantó, mert a sorozat pont a jól eltalált és a nézői szimpátiáért pengeélen táncoló karakterek miatt ennyire élvezetes, hanem azért is zavaró, mert a másik oldalon, Lewis felesége, a Malin Akerman megformálta Lara gyakorlatilag teli-találat. Olyan, mint egy büszke anyaoroszlán, aki foggal-körömmel harcol a sok mindennel megvádolt férjéért, a jó hírnevükért és a társadalmi pozíciójukért. A Lewisszal való dinamikájuk pedig eszméletlen erős, ahogy megfogalmazzák a maguk arrogáns és hatalom ittas módján, hogy a család mindenek felett áll. Bár mindkét főszereplő férfi két-két gyermekkel él együtt, Chuck esetében alig tudunk valamit róluk, sokszor pedig előjön egy általános sorozat-hiba, amely szerint a készítők hajlamosak megfeledkezni a gyerekekről. Ezzel szemben Bobbynál jóval nagyobb hangsúlyt kap a család, a feleség és a két gyermek: sokszor látjuk őket közösen a családi házban, sőt külön kisebb történetszálak is fűződnek a két fiúhoz.

Vannak tehát itt-ott kisebb kilengései a Billionsnak, ezek azonban maximum annyira rontják le a sorozat minőségét, hogy az ember nem egy huzamban nézi végig az első évadot – azt hiszem, ennek bele kell férnie. Mindezek mellett viszont egy pörgős, de megfontolt és nagyon alaposan felépített kezdő 12 epizódot láthatunk, amely izgalmas, szövevényes és pimasz módon vezeti a néző érzelmeit a főszereplőkkel kapcsolatban: egyszerre rajongunk és iszonyodunk mindkét férfitől, ettől ennyire erős és hatásos kettejük hatalmi játszmája. Sosem tudni pontosan, ki a macska és ki az egér az adott részekben, ahogy legbelül mi sem tudjuk biztosan, melyik felállást is üdvözölnénk jobban.

Kajdi Júlia

Kajdi Júlia az ELTE-n végezte el a filmes alapszakot, majd az Edinburgh-i Egyetemen a mesterszakot. 2014 óta tagja a ‘tekercsnek. Specializációja a thriller, a krimi és Alfred Hitchcock. Ő a Hírek rovat vezetője.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com