A Manhattan elsőrangú sorozat: remekül megírt és megvalósított történelmi dráma a második világháborús amerikai atomfegyver-programról.
Bár kis csatorna készítette, a Manhattan felülmúlja a vezető produkciókat is izgalmában, díszleteiben és karaktereiben. A sorozat a WGN csatorna produkciójaként futott 2014-15 során. A showrunner Sam Shaw volt (aki később a Castle Rockkal szerzett nagyobb hírnevet), a rendező és producer Thomas Schlamme (aki pedig Az elnök emberei és a Foglalkozásuk: amerikai sorozatban vett részt). Kiemelkedő kritikai értékeléseket kapott – ez a cikk is ilyen lesz.
A Manhattant az 1942-46 között aktív, azonos nevű kutató-gyártó program inspirálta.
Ez volt a történelem egyik legnagyobb tudományos és ipari vállalkozása, több évtizednyi békebeli fejlődés néhány évbe sűrítve; elvezetett az első atomfegyverek megalkotásához és így a második világháború végéhez. A sorozat kezdetén a hadsereg titkos Los Alamos-i kutatóbázisára érkezik meg Charlie Isaacs, a fiatal és ambiciózus fizikus (Ashley Zukerman), feleségével, a korlátokat nehezen tűrő Abby-vel (Rachel Brosnahan). Nemsokára bele is gabalyodnak a világtól elzárt közösség intrikáiba – főleg, mert az implóziós tervvariánst megszállottan kutató Frank Winter professzor (John Benjamin Hickey) nem tűr semmiféle kétséget abban, hogy csakis az ő félreállított kis csapatának lehet igaza a fegyver fejlesztésének végső irányát illetően.
Ha az ember a Manhattan-terv kapcsán az íróasztal fölött görnyedő fizikusokra asszociál, nem téved, de a (hangsúlyozottan fiktív) sorozat alaposan kihasználja a háború, a hadsereg által irányított titkos program és általában a negyvenes évek körülményeit ahhoz, hogy megteremtse az izgalmat és a drámát.
Árulás és rivalizálás, veszélyes kísérletek, családi konfliktus, titkosszolgálatok és börtönök, a korra jellemző faji és nemi előítéletek, a hadsereg és a szabad szellemű kutatók összecsapása, és mindennek hátterében a világháború az, ami kitölti a sorozat két évadát –
– mégpedig annyi eseménnyel, hogy az összesen huszonhárom epizód mindegyike tele legyen gyorsan fejlődő, gyakran szívet szorító végkifejletet tartogató szálakkal.
És persze a fentiek magukban rejtik a politikai aktualitást is: meddig mehetünk el a biztonságpolitika kedvéért való belső elnyomásban úgy, hogy még megmaradjunk szabad nemzetnek?
Ennél is nagyobb erénye a sorozatnak a szereplők megvalósítása. A főszereplők hajlamosak életszerűen kaotikusan viselkedni és forgatókönyv-szinten meglepő (de személyiségükből jól fakadó) döntéseket hozni; a bonyolult személyek mögött erős színészi játék áll, így legjobb pillanataiban a Manhattan karakterdrámává válik. Jellemző a Manhattan gazdagságára (és a színészi játék minőségére), hogy a sorozatot velem együtt végigizguló feleségem gyakran vett észre olyan pillantásokat, gesztusokat és társasági-viselkedésbeli árnyalatokat, amik egyértelműen jelentőséggel bírtak, de amik fölött a magam szociális érzéketlenségével éppúgy átsiklottam, mint ahogy a valóságban tettem volna:
a Manhattan karaktereinek viselkedése sokkal inkább megközelíti a valóságos emberi interakciókat, mint amire a sorozatok nagy többsége képes.
Külön említést érdemelnek az erős női figurák (a legjobb játék talán Rachel Brosnahané, aki Emmy díjat és Golden Globe-ot is nyert később a The Marvelous Mrs. Maisel sorozattal). Aligha számítanánk rá, hogy a negyvenes évekbeli nemi szerepek dacára egy-egy feleség, az egy szem női kutató, vagy épp egy tinédzser lány megkapja a maga méltó helyét ugyanabban a forgatókönyvben, amelyikben a férfiak tábornokként, igazgatóként, Nobel-díjas fizikusként és nagy hatalmú kémelhárítóként szerepelnek – és ahol a döntések joga kizárólag a férfiaké, mind a család, mind a munka fölött –,
de a Manhattan megoldotta a feladatot.
Ugyanis a sorozat éppoly hangsúlyt fektet az érzelmi utakra, mint a külvilág történéseire: egy-egy személyes árulás, barátságos gesztus vagy épp a másokért való bátor cselekvés akkora vagy még nagyobb erővel bír, mint az atomfegyver fejlesztésében elért áttörések. És a Manhattan hölgyei mindebben ugyanolyan mértékben vesznek részt, mint a férfiak.
Mindezt pedig körbeveszi a nagyszerű díszletezés. A Manhattan olyan negyvenes évekbeli hangulatot áraszt – aprólékosan kivitelezve, gazdag részletezéssel –, ami egy nagy költségvetésű történelmi mozifilmnek is díszére válna.
A realista forgatókönyv, karakterek és díszletek dacára a Manhattan sem az események, sem a szereplők terén nem törekszik történelmi hitelességre.
A sztori alapjai igazak, de a részletek többsége drámaírói szerzemény. Jó példa erre Robert Oppenheimer szerepe (Daniel London). A sorozatban ő egy távoli és hideg projektigazgató, jó ideig a hadsereg és a bürokrácia embertelenségének egyik megtestesítője. A valóságban ennek ellentéte volt, egy mindenhol ott lévő, minden problémát átlátó, lelkesítő személyiség, olyasvalaki, akire évtizedekkel később is meleg szívvel emlékeztek a kollégái.
Csakúgy, mint Oppenheimer újraalkotásában, végül az összes szereplő esetében érvényesül a Manhattan alapgondolata: miszerint „a nagy emberek nem okvetlenül jó emberek”. Ennek megfelelően a sorozat minden epizódja kemény erkölcsi dilemmákat kínál (és a hozzájuk kapcsolódó nagyszerű párbeszédeket, jellemépítő mozzanatokat). A végső erkölcsi konfliktus forrása természetesen az, hogy a fegyver, amit a főszereplők létrehoznak, városokat fog kiirtani. Vajon hajlandó-e az ember végighaladni az alkotás folyamatán ilyen végeredménnyel?
Nem teszi-e tönkre a feladat a lelket?
Van, aki a személyes siker megszállottja; van, aki egyszerűen nihilista; olyan is van, aki őszinte lelkiismereti problémákkal küzd. De végül mindenkinek fel kell tennie magában a kérdést: hajlandó vagyok-e a Halállá válni egy jó ügy érdekében?
A magyar nézők számára a Manhattan február 25-én 21:45-kor indul az Epic Drama csatornán.
