Fókuszban Sorozat

Meztelen, de igaz? – The Naked Director

A japán pornófilm atyjaként számon tartott Toru Muranishi történetét mutatja be a Netflix új, saját gyártású sorozata. A The Naked Director egy igazi hangulatbomba, de vajmi keveset mond a pornóipar kétes értékeiről.

Mindenki nézi, de senki nem beszél róla. Mi az? Hát, persze, hogy a pornó. Ennek okai persze érthetőek, de az viszont meglepő, hogy néhány kivételtől (Kőkemény pornóvilág, Boogie Nights, Fülledt utcák) eltekintve a filmrendezők sem gyakran nyúlnak a témához. Pedig az internetes letöltéseink egészének 35% ehhez kapcsolható. A felnőtt film iránti kereslet pedig nagyobb, mint a Netflix, az Amazon és a Twitter együttes forgalma. Éppen ezért reméltem nagyon sokat a Netflix új sorozatától. A The Naked Director egy hatalmas potenciállal rendelkező témát dolgoz fel, de kellő reflektáltság híján nem képes bármi újat, vagy relevánsat megfogalmazni.

A sztori a 80-as évek Japánjában, az ötvenes évek óta tartó gazdasági csoda utolsó évtizedébe és a pornófilm-gyártás őskorába kalauzol minket.

Ilyenkor még nem ismerték a mai formában látható felnőtt filmeket, csupán bini-bonnak nevezett cenzúrázott szexlapok és magnókazettára rögzített szexhangok léteztek. Továbbá nagy sikere volt az úgynevezett ero (erotikus) videóknak, amikben kizárólag nők szerepeltek, mivel a férfiak nem kívánatos látványosságot jelentettek a túlnyomórészt férfiakból álló közönség számára.

Főhősünk Toru Muranishi (Takayuki Yamada), aki házaló ügynökként, angol nyelvű enciklopédiák értékesítésével tartja fenn családját. Ám éppen, amikor egyenesbe kerülne, élete több fronton is a feje tetejére áll, így az elkeseredett Toru kénytelen mindent újra kezdeni. Egy véletlen során összefut a nálánál fiatalabb, az alvilággal finoman kacérkodó Toshi Araival (Shinnosuke Mitsushima), aki szexkazetták eladásával tengeti a mindennapjait.

A két férfi közösen folytatja az értékesítést és szép lassan a pornóipar élmezőnyében találják magukat.

Ez akár a Breaking Bad expozíciója is lehetne, ha Heisenberg Jessie Pinkman helyett Dirk Digglerrel kezdett volna együtt dolgozni. A hasonlóság nem véletlen, a Netflix új sorozata a gengszterfilmek jól bejáratott drámai ívét követi, miközben a részben valós történetet feldolgozó kvázi-életrajzi film tematikáját is felhasználja.  Mindehhez a korabeli japán miliő meglepően autentikusnak ható, részletgazdag ábrázolása szolgáltat hangulatos hátteret. A korhű öltözékek, autók, a retró neon-fények, a rengeteg plakát remekül mutatják be milyen lehetett a távol-keleti szigetország urbanizált fele a nyolcvanas években.

Mindezt tetézik a különböző jelenetekben elszórt információmorzsák, melyek az aktuális gazdasági, politikai és természetesen popkulturális helyzetről árulkodnak. Az amerikai szórakoztatóipar egyre fokozódó hatását több ízben is érzékeltetik, illetve a legnyugatibb japán rendezőként aposztrofált Akira Kurosawa neve is számos alkalommal előkerül. Noha a filmzenében már nem törekedtek az autentikusságra, ez mégsem töri meg az illúziót. A túlnyomórészt amerikai és európai előadók (Amy Winehouse, David Bowie, Bobby Vinton) dalaiból álló zenei aláfestés remek hangulatot kölcsönöz az egyes jeleneteknek. Összességében elmondható, hogy ezek az apró, elszórt popkulturális utalások teszik igazán érdekessé a korrajzot. Időnként még érdekfeszítőbbek is ezek a momentumok, mint maga a fősodor.

Hiába azonban a jól eltalált korrajz, ha a sorozat bizonyos elemei szétforgácsolnak mindent, ami működik.

Tudom-tudom, már megszokhattam volna, hogy a japán színjátszás az európaitól gyökeresen eltérő alapokra épül, de egy Netflix-szériától mégis azt vártam, hogy inkább a nyugati vonal érvényesül benne. Sajnos nem: a színészi játék túlzottsága, színpadias jellege egy ideig tolerálható, majd a második epizód környékén rettentő idegesítővé válik. Olyan érzés, mintha az alkotók nem hinnék el, hogy képes vagyok magamtól is dekódolni a szereplők fájdalmát és izgatottságát, ezért a színészek bespeedezett anime figurákként rángatóznak és óbégatnak a kamera előtt.

Ez a túlzottan expresszív magatartás ugyan működik a rajzfilmekben, vagy egy paródiában, de egy Netflix által gyártott életrajzi filmben masszívan rontja az összhatást, mert a jól kitalált, mély érzelmekben gazdag jeleneteket is nevetségessé teszi. Művészi hozadéka is csupán annyi van, hogy a poénok egy része ezekre a szélsőséges érzelmi megnyilvánulásokra épül. Viszont ezek hasonlóan erőltetettek és sok esetben indokolatlanok.

Lehet, hogy Japánban hatalmasakat hahotáznak egy-egy viccesnek szánt incidensen, de a nyugati kultúrához szokott nézőt inkább a szekunder szégyenérzet keríti hatalmába

az olyan jelenetektől, ahol a (felnőtt) főhős nagy ijedelmében a gatyájába vizel, majd megoldásképp, sírva-remegve tolja le a nadrágját, hogy pár perccel később egy szál fehérneműben koitálást imitáljon a kuncsaftjával. Ezek a jelenetek azon túl, hogy nem viccesek, gyakran a hangulat legfőbb ellenségeivé válnak, hiszen – a túltolt színészi játékkal karöltve – olyan drámai csúcspontokat forgácsolnak szét, amik egyébként jól is működhetnének.

Fontos adalék, hogy a japán színjátszás “csak” számunka furcsa, a szigetországban teljesen elfogadott. Az ok pedig nem is művészi, inkább szociális jellegű. Ennek kifejtése külön cikket érdemelne, most legyen elég annyi, hogy a japánok mindennapjait szigorú társadalmi szabályok alakítják, az ezzel járó emocionális reakciók pedig a színjátszásukra is erősen rányomták a bélyegüket. A fent leírt véleményem tehát fokozottan szubjektív, a japán kultúrához való hozzáállásunk, ismeretünk és tolerálási képességünk függvényében változhat a befogadói élmény. Én viszonylag nehezen tudtam tolerálni az időnként bohózatba illő, máskor véresen komoly, éppen ezért meglehetősen bipolárisnak ható színészi játékot, de megkockáztatom, hogy sokakat kevésbé fog zavarni ez a stílus.

A The Naked Director igazi Achilles-ina mégsem ez, hanem ambivalens megítélésű főhőse, Toru Muranishi. Az említett úriember a karrierje során többször is tönkrement és a nulláról kellett kezdenie, számtalanszor letartóztatták, hét alkalommal pedig el is ítélték, többek között azért, mert időnként kiskorúakat is szerepeltetett a filmjeiben. Talán nem kell tovább részletezni miért is számít a mai napig megosztó figurának. Egy ilyen emberről pedig kockázatos filmet készíteni, mivel nem lehet elhallgatni a mocskos dolgait, miközben a nézők szimpátiáját is ki kell harcolni, hogy tudjunk valamennyire azonosulni a főhősként funkcionáló pornórendezővel.

Ezt a kényes helyzetet a The Naked Director a gengszterfilmekből kölcsönzött metakiller-tematikával oldja fel.

Másképp szólva, adott egy kétes erkölcsű főhős, akinek az útjába egy, még nála is mocskosabb, elítélendőbb figura áll. Ez jelen esetben a monopolhelyzetben lévő pornómágnás Ikezawa, akinek piszkos ügyletei remekül elfedik a főhős, Muranishi erkölcsi „szépséghibáit”. Legalábbis egy darabig. Egy idő után azonban egyre inkább az az érzése a nézőnek, hogy hiába romlott ember ez az Ikezawa (Ryo Ishibashi), nem amiatt kell viszolyognunk tőle, mert korrumpálja a rend őreit és lepaktál az egyik legnagyobb bűnszervezettel, a Yakuzával (ezt ugyanis a Muranishi mögött állók is megteszik), hanem mert túl konzervatív és keményvonalas a pornográf tartalom előállításában.

Akárhonnan is nézem, az írók meglehetősen vitatható indokokat adtak arra nézve, hogy kivel és miért lehet azonosulni.

Muranishit – a nehéz gyermekkorán kívül – például úgy tűnik azért szeretik annyira a készítők, mert egy egyedi figura volt. Munkásságának akkora hatása volt a japán felnőtt filmes világra, hogy sokan nemes egyszerűséggel a pornó császáraként hivatkoznak rá. Széleskörű alkotói tevékenysége alapján még találóbb lenne a pornóipar Chaplinjeként becézni, hiszen filmjeinek nagy részét nem csak rendezte, de írta és finanszírozta is, sőt még a kameramunkát is magára vállalta, miközben színészi kvalitásait is csillogtatta. Ezzel egyrészről ő vált a felkelő nap országának első felnőtt filmesévé, aki odáig merészkedett, hogy főszerepet is vállalt az alkotásaiban, másrészt az egyik legkedveltebb pornókategória, a POV (szubjektív nézőpontból lekövetett huncutkodás) úttörőjévé lépett elő.

A sorozat alkotói úgy próbálták tovább mitizálni a pucér rendezőről alkotott képet, hogy a meztelenséget a társadalmi normákra fittyet hányó, az alkotásban feloldódó-felszabaduló művész metaforikus értelmezésével ruházták fel. A nyolcvanas-kilencvenes években a mélységesen tradíciókövető japán kultúrát a lázadó fiatalok kicsapongásai rázták fel. Ekkor terjedt el szélesebb körben a punk, a metál, a visual kei, az anime, a manga és minden olyan szubkulturális nyalánkság, mely részben vagy egészben a fennálló normákat bontotta le.

Tény, hogy Muranishi mindvégig vékony jégen táncolt és élete folyamatos botrányoktól volt hangos,

de azt sugallni, hogy karaktere ennek a nonkomformista hullámnak egy kiemelkedő alakja, talán kicsit meredek elgondolás. Az elvitathatatlan a kor felnőttfilmeseitől, hogy szüntelenül a pornóban rejlő, újszerű perspektívák után kutattak. Muranishi ennek jegyében kezdett bele az addig szigorúan tabunak számító valós pornóvideók forgatásába, amivel hatalmasat kockáztatott. Mégsem tudom az establishment-ellenesség szimbolikus figurájaként kezelni, mert tevékenysége nem igazán mutat túl azon, hogy izzadó csöcsök és seggek látványával elégíti ki a japán férfiállomány jelentős részét.

A sorozat megtekintése után egyértelművé vált számomra, hogy nem is Muranishivel és a munkásságával van gondom.

A maga módján ő tényleg megpróbálta kitolni a pornófilm határait. A teljes felnőttfilmes szcéna legfájóbb hiányosságát, a történetet próbálta központosítani. Véleményem szerint a munkáit jellemző szélsőséges élethelyzetek és teátrális színészi játékok végtelenül elidegenítőek, de a korabeli közönségnek tetszett. Ami sokkal inkább zavar, az az, ahogy a sorozat készítői reprezentálják a karakterét.

Ugyan nem mossák el minden bűnét (nehéz is lenne), de azon oknál fogva, hogy megreformálta hazájának pornóiparát, piedesztálra emelik. Pedig tevékenysége nem a szexuális forradalomban való hősies szerepvállalásként értelmezhető. Sokkal inkább az eseményeknek a továbbgerjesztéseként és a túlzottan elnyomott szexuális vágyak üzletként való értelmezéseként. Mindez pedig nem egy komplexebb, egyben felszabadultabb szexuális kultúrát eredményezett, csak annak a végtelenül kiüresítő műfajnak a további megerősödését idézte elő, amit ma pornónak nevezünk. A szexuális forradalom kifejezése egészen jól hangzik, de nem kell nagy megoldásra számítani. Csupán arról van szó, hogy explicitebbé vált a pornó, tartalmasabbá azonban nem.

A The Naked Director formabontó sorozat lehetett volna, de alig reflektál a pornóipar konstans visszásságaira.

Részletesen bemutatja egy legendás pornórendező szakmai megpróbáltatásait és felemelkedését, rávilágít arra, hogy a sok esetben képmutató társadalmi normák alatt milyen heves szexuális folyamatok munkálkodnak, de arról már nem beszél, hogy milyen hatással vannak ezek a filmek a fogyasztókra, vagy akár a filmkészítőkre. Az érdekes és részben igaz történet jó indok lehet a megtekintésre, de a téma elgondolkodtató megközelítésére még várnunk kell.

Énekes Gábor

Énekes Gábor

Énekes Gábor a Filmtekercs gyakornoki programjában vesz részt. Ha te is jelentkeznél, kattints ide!

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..