A Mi vagyunk a medvék (Björnstad – Beartown), az HBO új, skandináv krimisorozata nemcsak a feszültséget adagolja, de a ma emberéhez is mer szólni. Vagy inkább rászólni…
Közel másfél éve, hogy elrajtolt az HBO Nordic gyártásában készült első sorozat, a fanyar humorú Gösta, amit aztán a társadalomkritikus sci-fi, az Időbevándorlók követett, ugyanúgy 2019 nyarán. Bő egy évvel később a sor folytatódik, ezúttal a skandináv filmgyártás legütőképesebb műfaji elegyével. Az idehaza is népszerű Fredrik Backman azonos című regénye nyomán készült Mi vagyunk a medvék ugyanis legalább annyira krimi, mint amennyire dráma
– az HBO pedig a tőle megszokott színvonalon teremti meg az egyensúlyt a kettő között.
Kétségtelen, hogy a skandináv krimik reneszánsza máig tart, hazánkban ugyanolyan közkedvelt a műfaj, mint öt évvel ezelőtt. Ez persze azt jelenti, hogy akár a könyv-, akár a filmpiacot tekintve megindult a kommerciális dömping, vagyis a népszerűségért felelős tartópillérek mellett tömegesen jelennek meg a futószalagon gyártott termékek. Ezzel együtt már sokkal könnyebb belefutni a közepesebb darabokba, de szerencsére a Mi vagyunk a medvék nem ezt a sort képviseli.
A sorozat már az első részével megmutatja, mitől jó igazán egy skandináv krimi. Nyomasztó, karcos, de mégis mindig emberközeli: bemutat egy bűntényt, de mégis mindig az emberekről szól. A Mi vagyunk a medvék ráadásul a nehezebb utat választja, ez már a legelső jelenettel világossá válik. A hófehér tájon két alak rohan, egyik a másikat üldözi. A hajsza egy befagyott tó jegén ér véget, majd lövés dördül. Nem látjuk, kik ők, semmit nem tudunk az előzményekről, s pláne semmit a lövés utáni csendről.
Ki lőtt? Kire lőtt? Miért lőtt? Ez a három kérdés szegeződik rögtön a nézőnek.
Az HBO berkein belül maradva néhány éve a Hatalmas kis hazugságok már sikerre vitte ezt a receptet, de ez az új széria más megoldásokat kínál. Néhány kérdést már jóval a vége előtt megválaszol, de éppen ezzel sikerül elérnie, hogy a maradékra még nagyobb hangsúly nehezedjen, hogy az még öt órával később is ott motoszkáljon a néző fejében. Arról nem is beszélve, hogy a sorozat ezzel elkerüli a nyilvánvalót. Nem tesz fel mindent egy lapra, nem azzal tölti ki az öt órát, hogy a nézők fejében tippeket kreáljon, amiket aztán a nagy fináléban megválaszol.
A Mi vagyunk a medvék más úton halad, minden leleplezéssel, minden fordulóponttal új perspektívát ad. Nem a történetnek, hanem a nézőnek abban, hogy lássa az eseményeket. Mert a lényeg természetesen az ember. Mint például Peter (Ulf Stenberg), az elsőosztályú hokikarrierből visszavonuló apa, aki a családjával tér vissza szülővárosába, hogy a helyi csapat edzője legyen. Az élsportoló alfahím lelkén azonban hatalmas teher van, kisfia elvesztése után soha nem múlt el a bizonytalanság, hogy képtelen megvédeni a családját. A csapat pedig csak újabb teher, hisz ebben a városban minden róluk szól, ők a nagy reménység,
a játékosokat szinte vallásos tisztelettel bálványozza a közösség apraja-nagyja.
Például Kevint (Oliver Dufakert), az ifjú sztárt, az alfahím utánpótlást – aki természetesen szintén nem boldog. Az apja (Tobias Zilliacus) árnyékában kell élnie. Egy olyan apáéban, aki csak lehetőségként tekint a fiára, akivel a saját kudarcait korrigálhatja. Vagy ott van egy másik, akit nemcsak a származása, de az anyagi helyzete is elválaszt a többiektől. Egy másik játékos pedig egy reménytelen szerelem miatt megy fejjel a falnak. A rengeteg konfliktus és belső vívódás közepette azonban megtörténik a tragédia. De maga a bűntény nem egyszerű katalizátora lesz az eseményeknek. Inkább egy tükör, ami szembesíti a szereplőket mindazzal a bajjal, amik már egyébként is ott voltak. Így válik a bűntörténetből bűn és bűnhődés történet, melynek során mindenkinek szembe kell néznie a valósággal.
Mert ez történet lényege, amihez kiváló díszlet egy tényleges díszletelem, a sportklub falán díszelgő, szőttes-szerű zászló, rajta a következő felirattal: Történelem, közösség, büszkeség. Mert ahogy oly sokszor, oly sok helyen, Björnstad lakói is belesétálnak a csapdába és egy buta ideában látják a közösségük alapjait és büszkeségét. A büszkeség viszont balítéletet szül, Björnstad lakói pedig ebbe is belesétálnak, és csak azt fogadják el – csak azt akarják látni -,
ami látszólag szilárd talajt ad a fejükben épített ideológiai kártyavárnak.
Talán ebből is látszik, hogy a történet nem új, a jelenség és minden kísérőeleme – a csökönyösség, a közös ellenségkép gyártás, az élethazugságokba menekülés – általános emberi probléma, amiket a sorozat realistán és őszintén vizsgál egy speciális helyzetben, s teszi ezt a szokásos északi temperamentumával: nem letépi a ragtapaszt, hanem lassan lehúzza. Elmélyül a problémákban, s kíméletlenül közli, hogy nincs minden bajra azonnali megoldás.
