Tudjuk, hogy a “mi lett volna, ha” kezdetű mondatoknak nincs értelme, de azért érdekes eljátszani a gondolattal. A For All Mankind a két szuperhatalom űrversenyét írja újra, amelyben a szovjetek elhappolták az USA dicsőségét. Pilotkritika.
Kis túlzással, idén a Nap helyett minden a Hold körül forgott, hiszen kerek 50 évvel ezelőtt történt az emberiség történelmének egyik legnagyobb hatású eseménye. Rengetegszer feldolgozták már a legkülönfélébb módokon, de még ennyi sok idő távlatából is tud újat mutatni a Holdra szállás története. Szűk egy év alatt elevenedett már meg karaktertanulmányként (Az első ember) és meglepően friss archívumként (Apollo 11) is, most pedig
a For All Mankind egy alternatív kimenetelét dolgozza fel.
Neil Armstrong helyett Alekszej Leonov léphetett elsőként a Holdra. A legendás mondata helyett pedig “valami Marxista-Leninista szarság” hangzott el. Az Államok nagy lépéshátrányba került ezáltal, össztársadalmi sokk és pesszimizmus telepedett az országra. Nixonék az Apolló-program lefújásán tanakodnak, a NASA pedig egy utolsó reményvesztett lépést tervez, hogy ha már elsők nem lehettek a világűr gyarmatosításában, legalább versenyben maradjanak.
Egy alternatív valóság megteremtése egyszerre hálás és hálátlan feladat. Hálás, hiszen anélkül fogalmazhatunk meg társadalomkritikát, hogy ujjal mutogatnánk. Hálátlan, mivel piszok nehéz érdekes narratívát találni a meglévő helyett. Ezeket maxolta ki Az ember a fellegvárban és a Watchmen is. Történelmünk töréspontja mindkét esetben a világháborúkhoz kötődik, ami az ismert meder helyett egy hasonló, mégis alapjaiban különbözőbe terelték az emberiség sorsát. Aprócska változtatásnak tűnik, hogy egy csatát a másik fél nyeri meg, mégis döntő hatással lennének a jelenünkre.
Az újszülött Apple TV+ drámája is egy ilyen momentumot ragad meg, és helyenként egészen jól manipulálja a történelmet.
Korabeli felvételekkel ágyazza meg az amerikaiak büszkeségén esett csorba hatásait, a megfelelő képanyagok bevágásával teremt össznépi bánatot.
Ennek az elkeseredésnek a fő szószólói az asztronauta Ed (Joel Kinnaman) és felesége, Karen Baldwin (Shantel VanSanten). Az ő kapcsolati válságuk lesz a társadalmi széthúzás és az elfojtott feszültségek szimbóluma. Ez a hozzáállás a For All Mankind legnagyobb erénye: parasztvakító CGI-orgia helyett egy sokkal személyesebb hangnemet üt meg. Az írok érzik, hogy vizualitás terén már nehéz lenne újat mutatni, így inkább a háttérben zajló politikai és emberi játszmákkal foglalkoznak. A cselekmény földhözragadt, alig-alig lép ki a sztratoszférából, s amikor mégis megteszi, büdzsékímélő űrkapszula-belsőket mutat, kizárólag a szereplőkre fókuszálva.
De ahogy mondani szokás – minden jóban van valami rossz, a For All Mankind hiába bátor a Holdra szállás látványmentes tematizálásában, végtelenül gyáva, eminens kisdiákként prezentál.
A valóságban a Holdra lépés véget vetett a versenynek, győzött az USA, vesztett a Szovjetunió. A For All Mankind nyitó mozzanatként mutatja be az ominózus eseményt, és bátornak tűnik azáltal, hogy ezt most a vörösök zászlaját tűzik az égitestre. Azonban ezzel a készítők nem egy új medret ástak a történet sodrásában, csupán egy kerülőutat tettek. Nem pozicionálták újra az USA sorsát, hiszen nem ér véget az ő vereségükkel a csata, sőt, csupán ezzel kezdődik.
Lévén, hogy a For All Mankind egy amerikai gyártású, amerikai érdekeltségű eseményt feldolgozó, amerikaiaknak szóló sorozat, amiben egyetlen szovjet sem jelenik meg, csupán arctalan gonoszként illusztrálva, elég nagy eséllyel trafálunk bele, hova is torkollik majd. A töréspont tehát nem egy új és ismeretlen cselekményláncolatnak nyitott utat, hanem az amerikai infantilis patriotizmus másféle bemutatásának. Ezzel pedig elvész az alternatív valóság esszenciája, a „mi lett volna, ha” misztikuma, vagyis a For All Mankind lényege.
Persze nem szabad előre ítélkezni, és bár én most megtettem, de első részhez ez nagyon kevés. A pilot utolsó képsorában megelevenedik minden, ami bizalmatlanságomat táplálja: a kikövetkeztethető végeredmény, a szovjetellenes nacionalista klisék, és a legfájóbb, a minden negatívumot összegző gyávaság. Ezeket pedig önmagában nem tudja kompenzálni sem a tisztes színészi játék, sem az érdekes szerkesztési elv. A For All Mankind egyelőre kis lépés az emberiségnek, de nagy lépés az Apple-nek.
